V-nek minden játék, és ez engem egészen lenyűgöz. A fejlődése is ebben a játékban érhető leginkább tetten, azok a mások számára láthatatlan, talán műszerekkel sem detektálható apró grimaszok, pici mozdulatok és változások, amelyek számunkra óriásokká dagadnak, és betöltik a beszélgetéseinket és a hétköznapjainkat. V-vel a játék a legközvetlenebb kapcsolódás, közben pedig megrendítő, kényszerítő erejű lecke a jelenlétről, de erről már sokat írtam. V-vel a játék sokszor idegtépően unalmas, de ebben az ismétlődésben benne van valami gyerekkorszagú, elfelejtett otthonosság.

Hivatalosan is a nyár végéhez érkezve a Vackorság bloggal is igyekszem visszatérni a tavasszal kezdődő nyári szünetről, mert az írás nekem is segít rendezni a V-vel kapcsolatos sokféle élményt. A hallgatásért persze nem az eseménytelenség okolható, sokkal inkább az özönvízszerűen érkező program- és feladatáradat, ami engem is magával sodort. Időnként azért igyekeztem feljönni levegőért egy-egy pillanatra, ebben V volt a legnagyobb segítségemre, akitől az utóbbi időben többet tanulok szemlélődésről és tudatos jelenlétről, mint eddigi olvasmányaimból és „mestereimtől” együttvéve.

Tegnap nem igazán tervezett módon első alkalommal maradtam teljesen egyedül V-vel három órára. N elment oltakozni, ami az első dózis esetében egy nettó egy órás program volt háztól házig, most azonban porszem került a gépezetbe, mi pedig fejlődésben lévő apa-lánya párosként maradtunk magunkra idehaza, míg N a város másik végén állt sorba másfél órát. A közös időtöltés remekül kezdődött, mert V-t igazi fekete övesként altattam el a mózeskosárban a kertben, és némi elhamarkodott önhittséggel nyugtáztam, hogy ez a szülőség dolog már tényleg a kisujjamban van. Igazság szerint kissé meg is feledkeztem a filozófiámról, miszerint az effajta kis győzelmek ugyan többnyire tiszavirág életűek, de bátran meg lehet ünnepelni őket, anélkül, hogy a jövőn szoronganánk, amíg nem esünk az apai önhittség mélységes vermébe, ahol csak fájdalmas koppanással lehet földet érni. V és a szomszédság azonban gondosan ügyel a jellemfejlődésemre, mert háromnegyed óra békés szendergés után a környező fűnyírás, kutyaugatás és csattogtatós abroszkirázás meghozta a várt hatást, és V kétségbeesett ordítással ébredt.

Alapvégzettségemet tekintve szabadúszó szinkrontolmácsként dolgozom. A szakmámnak szerves része a stressz és az állandó bizonytalanság, hiszen sosem tudhatjuk pontosan, mit hoz a következő hét, rendezvény, előadó vagy mondat. Az ELTE tolmácsképzőjén, ahol én magam is végeztem, tartok is kísérleti jelleggel egy stresszkezelő kurzust a konferenciatolmácsolást tanuló hallgatóknak. Az egyik alapdilemmám, hogy nem tartom jónak a „stresszkezelő kurzus” megnevezést, jobb híján hívjuk így az órát. A stresszt ugyanis nem kezelni – pláne nem kerülni vagy csökkenteni – kell, hanem megélni. A szorongás kapcsolataink és életünk elkerülhetetlen velejárója, így szorongani nagyon is egészséges. Persze arra törekedhetünk, hogy egészségesebb viszonyt alakítsunk ki a stresszel, és ne legyen túlzó hatással az életminőségünkre. De ez kurzusnévnek azért elég hosszú, így marad a stresszkezelés. Az egyik reménységem, hogy a hallgatók a félév végére jobban megismerik a saját testük jelzéseit – például izgulás közben –, és némi rálátásra, otthonosságra tesznek szert ezen a téren. Talán kicsit meg is szerethetik a lámpalázat, akár egy régi ismerőst.

V-nek nehéz éjszakája van, már beszűrődnek az ablakon a hajnali fények, de ő teljes erőbedobással zokog, mert fáj a hasa vagy a foga vagy úgy általában az élet. Én pedig puffogva kászálódok ki az ágyból, és közben cikáznak a gondolataim: miért én, miért most, miért megint. Egy ekkora gyerek máshol már biztos gond nélkül átalussza az éjszakát, valamin változtatni kell, igazi pancser vagyok, hogy még itt tartunk, de közben mégis mit lehetne máshogy csinálni, hagyjam talán zokogni, mindegy jöjjön az apai szigor, hadd erősödjön a tüdeje, kidobom az ablakon azt a kevés fejlődéslélektant, amit tanultam, én nem nevelek itt minidiktátort. Belépek a gyerekszobába, némi elszántsággal és nagy adag frusztrációval lépek a kiságy fölé. V nagy kerek szemmel rám néz, elmosolyodik a félhomályban, én pedig érzem, hogy az egész bennem kavargó gondolatmenetet mintha elvágná ez a tétova, hajnali félmosoly, és visszavigyorgok rá.

Valahogy az utóbbi időben van egy olyan érzésem, hogy minden percem be van osztva. Befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ha épp nem dolgozom, akkor kutyát sétáltatok, ha nem kutyát sétáltatok, akkor valamit itthon kell rendezkedni, ha itthon minden élére van állítva (soha), akkor V körül akad valami tennivaló. Persze tényszerűen ez az állítás egyáltalán nem biztos, hogy igaz, N valószínűleg például szenvedélyesen ellenezné, mert neki az egybefüggő alvás luxusának jelentős hányadáról is le kellett mondania az utóbbi időben. Mindenesetre felelős, felnőtt férfiként és érett személyiségű apaként bármit megadnék érte, ha mondjuk fél órára cowboy lehetnék a virtuális vadnyugaton, de a kontroller mintha az elérhetetlen messzeségbe veszne, tiszta plátói kapcsolat, hogy nem írtak erről még verset?

De talán nem is az a fontos, hogy ez a bennem élő történet az elfoglalt, önfeláldozó családfőről tényszerűen igaz, jogos vagy kellemes-e. A gondolataimmal és érzéseimmel bármeddig vitatkozhatok, úgyis az övék lesz az utolsó szó. Az agyból nem lehet törölni, és az agy nem érti a nemet. Tudjátok, hogy megy ez: ne gondoljatok a lila elefántra! A helyes vagy helytelen koordinátarendszeréből kiszakadva ezért talán inkább azt lenne érdemes megkérdeznem magamtól: segít-e ez a gondolat, hogy a számomra fontosnak tartott értékek felé haladjak, mint például a jó apaság és férjség?

A válasz így pedig rögtön nem lehet egyszerű igen vagy nem. Elvégre van, amikor az önfeláldozó családfő ideálja olyan heroikus tettekre sarkall, mint hogy én másszak elő az ágyból elsőként miután N egy hosszabb éjszakázás után épp ájulást színlel, hogy ne neki kelljen lenyomnia a reggeli orrszívózást és pelenkázást. Igen hősies! Máskor azonban nagyon is akadályoz a már sokat emlegetett jelenlétben, mert némi nyűgösséggel társulva könnyen lesz belőle pufogás és méricskélés, és így lemaradok az olyan jelentős fejlődési ugrásokról, mint hogy V épp hány ujját tudja egyszerre a szájába tömni. Innen már csak egy szempillantás az egyetem!

De ha menet közben vagy – sokkal reálisabban – legalább utólag képes vagyok némi elfogadással reflektálni a fentiekre, akkor az hozzásegíthet annak belátásához, hogy van választási lehetőségem. A nehéz érzésekkel vagy gondolatokkal együtt is szabadon dönthetek a családom és a számomra értékes feladatok mellett, ha épp úgy akarom. Vagy ha ez a pufogás hevében épp nem sikerült, dönthetek arról, hogy mi legyen a következő lépésem, most már tényleg az értékeim felé.

Például az, hogy csak azért is igyekszem V-re figyelni, akármi is van közben az utamban, mert a nehézségek mellett is tekinthetem ezeket az egyre hosszabbra nyúló, ébren töltött órákat énidő helyett Véidőnek, minőségi apa-lánya együttlétnek. V pedig meghálálja az effajta figyelmet, mert most már gurgulázva nevet az idétlenkedésen, őszinte csodálattal hódol a Kaláka-feldolgozásaimnak és elgondolkodva gyűrögeti a pólóm varrását, miközben nagy szemekkel bámul ki az ablakon. Igazi kapcsolatban vagyunk egymással. Kár lenne lemaradni róla!

V születése előtt nagyjából egy hónappal voltam utoljára beszélgetni a lelki vezetőmnél. Természetesen főleg a baba érkezése körüli készülődés volt napirenden. Ahogy aktuális helyzetünkről, nehézségeimről, feladataimról meséltem, rövid csend és gondolkodás után azt mondta: „V mindent fel fog forgatni az életetekben. Érdemes lenne majd végiggondolnod a kötelességeiddel kapcsolatban, hogy mennyi az elég?” Mennyi az, amire már azt tudom mondani, hogy ezzel megelégszem. Szabadúszóként, férjként, apaként. Lehet, hogy ez nem lesz a minden, a maximum, és majdnem biztos, hogy kevesebb lesz, mint korábban volt. De ha ezt előre meghatározom, akkor a nap végén nem kell azon rágódnom, hogy tehettem volna többet, jobban. Elégedett lehetek. Pontos választ persze nem tudtam adni azóta se, de a kérdésért máig hálás vagyok, ki is írtam emlékeztetőként az asztalomra.

V születése után hetekig elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármiféle rendszer költözzön az életünkbe. Összeért az alvás és az evés, szeretett, mogorva hörcsögünk pedig az egyéb tevékenységek és úgy általában a külvilág tárgyai iránt nem mutatott különösebb fogékonyságot. Felnőtt fejjel nem volt könnyű alkalmazkodni ehhez a kiszámíthatatlan ritmushoz, de azt is éreztük, hogy V akkor a legnyugodtabb, ha minél jobban rá tudunk hangolódni az ő tempójára. Aztán teltek-múltak a hetek, és kezdett kinyílni a világ. V egyre többet nézelődött, én újra dolgozni kezdtem, N-ben pedig megjelent az a nagyon is érthető igény, hogy az alváson és a szoptatáson kívül újra hódolhasson egyéb szenvedélyeinek a teregetéstől kezdve a barátnőkkel való COVID-biztos találkozókig.

V mellett eltűnt az életünkből az önfeledt láblógatás. Nincs hétvégi tovább alvás, amikor maximum L vizslat minket megróvó tekintettel, hogy mikor leszünk szívesek végre elindulni a reggeli sétára. V szerintem rádión kommunikál valami atomórával, pontban negyed nyolckor jelzi, hogy őt aztán nem érdekli, hogy hatkor találkozott N-nel legutoljára (meg előtte az éjszaka folyamán úgy egymilliószor), odakint csicseregnek a madarak, kezdődjék a műsor. De legalább a hangos zajongás után megnyerő vigyorral köszönt általában, amikor bebotorkálok a szobába. Nincsen délelőtti vagy délutáni szabad félóra, amikor bűntudat nélkül lehet bármit is csinálni, mert V ugyan már ismerkedik a játszószőnyeggel, és időnként akár húsz percet is vidáman elkalimpál a tükörrel díszített plüsskocka alatt, de azért ideje nagy részét leginkább kézben szereti tölteni, elvégre fentről más perspektívába kerülnek a dolgok, a magaslati levegő előnyei, és így tovább. És persze ott van még az esti altatás, amely tökéletesen vegyíti egy hangtálas-füstölős meditációs szeánsz nyugalmát azzal a fajta feszültséggel, amit egy tűzszerész érezhet, miközben nagyon óvatosan próbálja egy biztonságos tárolóba helyezni a rá bízott robbanószerkezetet.

Ez a hét több első alkalmat is tartogatott V-nek és így nekünk is. Volt közte vidám és nehezebb egyaránt. Leesett például az első hó, V nagy szemekkel bámult ki a hálószoba ablakán a fehér takaróban vacogó, kopasz faágakra. Álmosan nézelődött, minket valószínűleg jobban magával ragadott a pillanat, mint őt, de sebaj, majd jövőre. A hét végére V túlesett az első lázas-hasmenős betegségén is, ez alaposan megviselt mindenkit, pedig objektíve nem volt semmi komoly gond, de azért mi megint az első gyerekes szülők izgatottságával-idegességével próbáltunk segíteni a nyöszörgő, átforrósodott babán. A láz szerencsére kevésbé bizonyult tartósnak, mint a hóesés, a fehérség maradt, a betegség távozni látszik.