Alapvégzettségemet tekintve szabadúszó szinkrontolmácsként dolgozom. A szakmámnak szerves része a stressz és az állandó bizonytalanság, hiszen sosem tudhatjuk pontosan, mit hoz a következő hét, rendezvény, előadó vagy mondat. Az ELTE tolmácsképzőjén, ahol én magam is végeztem, tartok is kísérleti jelleggel egy stresszkezelő kurzust a konferenciatolmácsolást tanuló hallgatóknak. Az egyik alapdilemmám, hogy nem tartom jónak a „stresszkezelő kurzus” megnevezést, jobb híján hívjuk így az órát. A stresszt ugyanis nem kezelni – pláne nem kerülni vagy csökkenteni – kell, hanem megélni. A szorongás kapcsolataink és életünk elkerülhetetlen velejárója, így szorongani nagyon is egészséges. Persze arra törekedhetünk, hogy egészségesebb viszonyt alakítsunk ki a stresszel, és ne legyen túlzó hatással az életminőségünkre. De ez kurzusnévnek azért elég hosszú, így marad a stresszkezelés. Az egyik reménységem, hogy a hallgatók a félév végére jobban megismerik a saját testük jelzéseit – például izgulás közben –, és némi rálátásra, otthonosságra tesznek szert ezen a téren. Talán kicsit meg is szerethetik a lámpalázat, akár egy régi ismerőst.

Tolmácsfortélyok

Az, hogy a tolmácsolás stresszes műfaj, a szakmánkat mélyebben nem ismerők számára sem meglepő. Az életünkben az egyik legnagyobb stresszor a bizonytalanság – ehhez az állításhoz a tomboló koronavírus-járvány közepén azt hiszem, mindenki könnyen tud kapcsolódni. Márpedig a tolmácsok élete és munkája tele van bizonytalansággal. A szabadúszó létforma rengeteg egzisztenciális kérdést vet fel, mert ha az évek alatt ki is alakul a fix klientúra, és többé nem aggódunk a havi megélhetés miatt, kezdhetünk azzal sakkozni, hogy miként ne vállaljuk túl vagy alul magunkat. A munkánk során pedig minden változik: minden héten új esemény, új emberek, új témák. Ahogy egy kedves tanárom mondta: a tolmácsok hetente többször dolgoznak a világ legfontosabb konferenciáján. Az elmúlt nyolc évben jártam autóalkatrészeket gyártó vállalatnál, hadgyakorlaton, nagykövetségi fogadáson, pszichiátriai konferencián, dolgoztam Spanyolországban tartott gyógyszerészeti rendezvényen interneten keresztül az otthonomból, és mentem be szimulációként felgyújtott roncsba tűzoltók után egy gyakorlati továbbképzésen. Mindezt úgy, hogy már talán nem tartom magam pályakezdőnek, de még nagyon-nagyon messze vagyok a szakmám több évtizedes tapasztalattal rendelkező nagyjaitól.

Mentálhigiénés végzettségem miatt érdekel a szakmánk lelki oldala is, így érdeklődve figyelem a stresszel való viszonyunkat magamon és másokon. Tolmácsként változatos fortélyokat vetünk be, hogy megbirkózzunk a napi bizonytalanságokkal, és minél több körülményt tudjunk kontrollálni ebben a kiszámíthatatlan környezetben. Van olyan kedves kollégám, aki a hosszabb autózással járó rendezvények előtti napon levezeti a távot, és részletesen felírja magának az útvonaltervet, hogy aznap már ne kelljen aggódnia a navigáció miatt. Dolgoztam együtt nálam legalább tíz évvel tapasztaltabb, vérprofi tolmáccsal, aki a konferencia kezdete előtt gyorsan átrendezte kicsit a termet, és akkurátusan eltávolította az utolsó sorból, a kabinunk előtt álló két széket, hogy biztosan rálássunk az előadóra, mert valóban nagyon zavaró, ha vakon kell dolgoznunk. Az évek alatt azon kaptam magamat, hogy a kabinban álló kis asztal rám eső fél négyzetméterén mindig ugyanúgy rendezem el a tollat, a laptopot, a jegyzetfüzetet és a pohár vizet, mert ettől kicsit megnyugszom. És azt is jól tudom már magamról, hogy egy-egy különösen stresszes rendezvény előtt az egész karrierválasztásomat hajlamos vagyok megkérdőjelezni. Vannak olyan történetek a fejemben, hogy nem is kell nekem ez a sok feszültség, megéri-e egyáltalán a vesződséget, aztán vitába szállok magammal, ugyan, dolgoztam már ennél nehezebb munkán is, kompetens, jó, szakember vagyok, igazán felesleges idegeskednem, jelentéktelen kis esemény lesz ez a dolgok nagy egészét nézve. Mintha csak egy buszt próbálnék vezetni a kitűzött cél felé – a sikeres tolmácsolás és az elégedetten mosolygó ügyfél irányába –, de közben hátul lármáznak a különböző utasok, akik mind próbálják magukra vonni a figyelmemet, míg én egyre nehezebben figyelek az útra.

Merre megy a busz?

Az évek során arra jöttem rá, hogy a stresszel, a bizonytalanság mérséklésére tett kísérletekkel vagy épp a saját gondolataimmal való viszonyommal kapcsolatban a legfontosabb kérdés így foglalható össze: segít vagy sem? A válasz pedig mindig kontextusfüggő. A stressz lehet a teljesítmény záloga, de gátolhat is. Az adrenalin felpörgetheti a gondolkodásomat, és eszembe juthat egy frappáns angol szóvicc az előadó magyar szellemességére. De ha elveszek a szorongásban, már nem figyelek a beszédre, és rögtön lemaradok egy fél mondatról. A háttéranyagok begyűjtése és áttanulmányozása szakmai minimum és a minőségi tolmácsolás alapja, de ha a túlzott stressz szülte görcsösséggel kommunikálok a kapcsolattartómmal, abból nem ügyféledukáció lesz, hanem súrlódás és nehézkesség.

Mindeközben a gondolataimmal, érzéseimmel és belső tapasztalataimmal felesleges vitatkoznom, mert hiába győzőm meg magam, attól ezek nem tűnnek el, sőt, a nekik szentelt figyelemtől csak hangosabbak lesznek. Inkább az a kérdés, hogy reflektálok-e rájuk, és tudok-e egészséges távolságot kialakítani velük úgy, hogy elfogadom és megélem őket (igen a stresszt is), anélkül, hogy elvesznék bennük. Mindeközben pedig marad az alapkérdés: segít vagy gátol-e az adott tapasztalat (és a vele való viszonyom) abban, hogy a számomra fontos értékek felé haladjak. Például abban, hogy elvállaljam-e azt a munkát, amelyről tudom, hogy jó minőségben képes leszek elvégezni, sőt élvezni is fogom, vagy épp ne hagyjam, hogy az aggódás rányomja a bélyegét a családommal töltött időmre.

Egyetlen tipp

Ez mind remekül hangzik persze, de mégis hogyan lehet nekifogni a stresszel való egészségesebb viszony kialakításának? A válasz nem egyszerű, mert egy folyamatról van szó, amelynek nagyon sok része van, és rengeteget segíthet benne egy megtartó közeg, ahol másokkal együtt haladunk az úton.

A legfontosabb, hogy kicsiben kezdjük. Az egyik legegyszerűbb dolog, hogy nagyjából nyugalmi állapotban elkezdem megfigyelni a saját testem jelzéseit, anélkül, hogy bármin is változtatni akarnék. Követhetem a légzésemet, figyelhetek a tenyerem közepére vagy a szívverésemre, szinte mindegy. A lényeg, hogy a testemet egyfajta horgonyként használom, ahová újra és újra visszahozom a gondolataim és érzéseim felé elkalandozó figyelmemet. Vigyázat! Az, hogy elkalandozáson kapom magam, nem kudarc, hanem a gyakorlat lényege. Olyan ez, mint egy mentális bicepszerősítés, ahol a nyújtás és feszítés nem siker és sikertelenség, hanem ugyanannak a folyamatnak a két része. Ha erre minden nap szánok pár percet, akkor lassan otthonosságot szerzek a befogadó figyelem világában, ahol már kevesebbet vitatkozom a nehéz belső tapasztalataimmal, a stresszel, a szorongásommal és a különféle gondolataimmal, mert tapasztalatot gyűjtök arról, hogy ezek mellett is van lehetőségem a számomra fontos értékek mellett dönteni. Így végül egyre kevésbé akarom majd megszerelni és kezelni a stresszt, mert megtanulok azzal együtt is teljes életet élni.