V mellett eltűnt az életünkből az önfeledt láblógatás. Nincs hétvégi tovább alvás, amikor maximum L vizslat minket megróvó tekintettel, hogy mikor leszünk szívesek végre elindulni a reggeli sétára. V szerintem rádión kommunikál valami atomórával, pontban negyed nyolckor jelzi, hogy őt aztán nem érdekli, hogy hatkor találkozott N-nel legutoljára (meg előtte az éjszaka folyamán úgy egymilliószor), odakint csicseregnek a madarak, kezdődjék a műsor. De legalább a hangos zajongás után megnyerő vigyorral köszönt általában, amikor bebotorkálok a szobába. Nincsen délelőtti vagy délutáni szabad félóra, amikor bűntudat nélkül lehet bármit is csinálni, mert V ugyan már ismerkedik a játszószőnyeggel, és időnként akár húsz percet is vidáman elkalimpál a tükörrel díszített plüsskocka alatt, de azért ideje nagy részét leginkább kézben szereti tölteni, elvégre fentről más perspektívába kerülnek a dolgok, a magaslati levegő előnyei, és így tovább. És persze ott van még az esti altatás, amely tökéletesen vegyíti egy hangtálas-füstölős meditációs szeánsz nyugalmát azzal a fajta feszültséggel, amit egy tűzszerész érezhet, miközben nagyon óvatosan próbálja egy biztonságos tárolóba helyezni a rá bízott robbanószerkezetet.
Ezzel pedig sitty-sutty vége a napnak, de akkor még nem voltunk házvezetők, szakácsok, egészségtudatos fiatalok, barátok, gyerekek, kutyagazdák és persze férj és feleség. A múltkori kutyás cikk kapcsán a szakirodalmat böngészve szembe jött velem a „role strain” és „role enhancement” kifejezés, amit most jó szabadon szerepkifáradásnak és szerepgazdagodásnak fogok hívni magyarul, mert lassan este tizenegy van. Az elmélet szerint életünk sokféle szerepe jelenthet erőforrást, mert mindig találhatunk olyan területet, amelyből töltekezünk, de ki is merülhetünk a folytonos helytállásban. A kutyás kutatás azt is megjegyzi, hogy a házas kutyatartókat sokkal inkább fenyegeti a szerepkifáradás veszélye, hiszen egyébként is sokrétű feladataik mellett, még egy négylábúról is gondoskodniuk kell, míg az egyedülállók jóllétére pozitívabb hatással van az állattartás.
Mindebben persze sok igazság van, akit ébresztett már hasmenéses kutya bűnbánó barna szemmel hajnali háromkor, hogy most vagy soha irány a kert, közvetlenül azután, hogy egy óra kínszenvedést követően sikerült visszaaltatni a hasfájós négy hetest, az aligha vitatkozik ezzel, így én sem fogok. Én pedig amúgy is hajlamos vagyok minden bokorban feladatot és felelősséget sejteni, amit aztán jól ki lehet pipálni valami listáról, hogy másnap újabbak vegyék át a helyét, míg el nem fáradok a mókuskerékben. Házaspárként egy fárasztó nap végén (vagy éjszaka közepén) abban is könnyű elveszni, hogy a másik mit, mennyit és legfőképpen hogyan tesz bele közös dolgainkba: minek hajnali négykor orrszívózni, a szemét levet eresztett, azt a másik kukába dobjuk, én ugyan hozzá nem nyúlok ilyenkor már a konyhához, vasalni meg időpazarlás. Ezek mind szép, nemes érzelmek, és bár szívesen áltatjuk magunkat azzal, hogy a másikról szólnak, leginkább saját fáradtságunkról és nehézségeinkről árulnak el valamit. Jó esetben a gondolat és szó közé beékelődik valami, aminek a segítségével akkor is tudunk nagyjából jól bánni egymással, amikor éppen nehéz. Egyébként pedig marad a bocsánatkérés és egy finom vacsora elkészítése, mert nemcsak a férfi, hanem a fáradt anyuka szívéhez is a gyomrán keresztül vezet az út.
De ez persze csak az érme egyik oldala. Én különösen tartalmasnak és értékesnek élem meg a napjainkat V születése óta, valami rajtunk túlmutató módon is. Közben lenyűgözve figyelem N-t, egészen új oldaláról ismertem a várandósság, a szülés és az új anyaság alatt. És a közös családi logisztikának az a nagy előnye is meg van, hogy nem kell egyetlen szerepbe se a végletekig belepörgetni magunkat, mert dolgaink nagy részét felváltva, egymást segítve végezhetjük. N számára két hét babázás után megváltásként hatott egy negyed órás teregetés, én pedig pár óra munka után a kávészünetben örömmel váltom le őt V mellett. Emellett pedig felértékelődtek a kettesben töltött idők, a fektetés utáni, vacsora melletti beszélgetések, és különösen kedves ajándékká vált, amikor kimenőt adunk a másiknak a barátokkal, családdal vagy éppen csak a mobiltelefonnal egy negyed órára. Valahogy egészen újfajta formái alakulhatnak ki közöttünk a törődésünk kimutatásának, és közben egészen élessé válik a kérdés, hogy hol vannak életünk hangsúlyai, prioritásai, miből, mennyi az elég jó, amivel már megelégedhetünk. Persze ez nem szépíti meg a pillanatot, amikor az egyikünknek el kell indulnia sétálni V-vel és L-lel, hogy a másik közben nyugodtan kitakaríthassa a lakást, de azt is pontosan érezzük, hogy szerepeinkben nem csak fáradunk, hanem közösen gazdagodunk is.
---------------
Felhasznált és ajánlott irodalom:
https://www.csus.edu/faculty/m/fred.molitor/docs/dog%20ownership%20and%20depression.pdf
