Szolgálati közlemény: Aki a héten sem tud meglenni a szokásos gyereknevelős, érzelemfókuszú kontent nélkül, az bátran látogasson el a Longevity Project oldalára, ahol Márky Ádámmal, a cég orvosigazgatójával és régi jó barátommal beszélgetünk a pszichológiai rugalmasság szerepéről az elég jó apaságban.

Már régóta tervezem ezt a bejegyzést L-ről, a 7 éves mentett vizsláról, aki másfél éve lakik velünk miután elhoztuk egy vidéki gyepmesteri telepről, ahová azért adta le az előző gazdája, mert – bár vadászni járt vele –, de otthon is szenvedélyévé váltak a szárnyasok, így mennie kellett. Belbudán viszonylag kevés baromfit tartunk, állítólag vitorláshalakra nem veszélyes, szóval jöhetett. Persze csak ideiglenesen, aztán majd meglátjuk. Azt hiszem egy hét után neveztük el, és akkor már éreztük, hogy ez ennyi volt, ahogy a fajtamentők mondják: bebuktuk.

Nagyjából azóta foglalkoztat, hogy mi is a feladatom apaként, hogy először hírt kaptunk V érkezéséről. Hogy vajon mi az, amit tőlem, és csakis tőlem kaphat meg a lányom? Hogy más-e ez, mint amire az édesanyjától számíthat, és ha igen, micsoda? Hogy van-e ebben valami általános, generációkon átívelően érvényes, és találok-e az itt és mostban engem segítő erőforrásokat. És ha a tizenkét hetes lányommal még nem tudok közösen IKEA-bútort összeszerelni, meg elvinni megnézni egy elhagyott vasúti pályaudvart, akkor ki is szállhatok a gondozásából, majd később jön el az én időm? Vagy az ilyesmit egyébként is csak a fiammal lehet majd, akinél amúgy is eláshatom magam, mert már fél évesen is biztosan jobb labdaérzéke lesz a focizáshoz, mint nekem? Azt akarom csak ezzel mondani, hogy a klasszikus apa dolgozik, anya főz szerepek megborulása az utóbbi generációk életében magával hozta a lehetőséget arra, hogy mélyebben gondoljuk át a családban betöltött helyünket. A férfiasság-apaság kérdésére persze nincs univerzális megfejtésem, és mindig némi gyanakvással figyelem azokat, akik ilyesmivel állnak elő. Mindez nem csökkenti a téma fontosságát, csak éppen az előíró szabályok helyett hasznosabbnak gondolom megtalálni azokat a modelleket-motívumokat-neadjistenideálokat, amelyek engem-téged-minket személyesen segítenek apaként és férfiként.

Állunk a fa körül. N a kezében tartja V-t, aki hunyorogva figyeli a fényfűzért, nem sejt még túl sokat az ünnep jelentőségéből, de elmélyülten morzsolgatja a mamája ruhájának szélét. Nem sejti az ünnepet megelőző, hosszú, sóvárgó várakozást, amely különös jelentőséget kölcsönöz a pillanatnak. Még L is megbűvölten vizslatja a sercegő csillagszórót, elnémul az izgatott farokcsóválás, halkan dúdoljuk a „Mennyből az angyalt”. Korábban, még kettesben is így gondoltunk magunkra, de most újszerűnek hat az élmény: család vagyunk.

Legalább 5-6 éve lehetett, amikor egy közeli barátomnak megszületett az első gyermeke. Kérdeztük, hogy telnek az első hetek, milyen tanulságai vannak ennek az időszaknak, ő pedig elmosolyodott, és azt mondta: „Minél előbb elfogadod, hogy többé nem te döntesz arról, hogy mit akarsz aznap csinálni, annál jobb.” Világosan emlékszem a csendes kétkedésemre, meg hogy arra gondoltam, ahány ház, annyi szokás, nálunk biztos máshogy lesz. Most meg itthon ülök, épp át kéne olvasnom az utolsó 500 szót egy ipari méréstechnikai rendszer leírásából, és akkor még pont elkészülnék mindennel mielőtt le kell vinnem L-t, a vizslát sétálni, aki negyed órája egészen visszafogott, de annál állandóbb, üveghangú nyüszítéssel jelzi, hogy elmúlt három óra, de V éppen teletolta a pelenkáját, N-nek pedig muszáj kimennie WC-re (az anya-lánya összehangolódás, ugye), szóval intézkednem kell. Az utolsó 500 szó így fektetés után készül el, de legalább a család minden egyes tagja pisilt egy kellemeset. És ekkor eszembe jut az a mondat öt évvel ezelőttről, és elmosolyodom.

Az előző bejegyzésben a rendszerszemlélet nyomán igyekeztem összegyűjteni, hogy mit sejthetünk a kisbaba igényeiről, és hogy alakul mindez a mi családunkban. Most következzék a rendszer többi eleme, és saját szükségleteink gyűjteménye.

Az első hónapok babagondozására készülve viszonylag sokat olvastunk a kisbaba szükségleteiről. Igyekeztünk nem leragadni a különböző nevelési irányzatok különbözőségeinél (nem ment), és kerek két hónap alapján lassan nekünk is kezd felderengeni valami arról, hogy V-nek mire lehet szüksége úgy általában és az adott pillanatban ahhoz, hogy boldog és kiegyensúlyozott kisbaba lehessen. Nagy megnyugvással tölt el minket, hogy egyre pontosabban ismerjük meg a különböző sírásait, de kevésbé esünk kétségbe, ha épp nem sikerül megfejtenünk az elégedetlenség okát, mert V-nél létezik általános világfájdalom is, én is ki tudok borulni, ha egy délutánon keresztül puffadok, akkor tőle miért várnék mást. A fentiek mellett engem külön büszkeséggel tölt el, hogy csomó helyzetben én is, vagy pont én vagyok képes megnyugtatni V-t, pedig szoptatás terén elég korlátozottak a lehetőségeim. Ez mind nagyon örömteli, de ha már rendszerszemlélet, akkor nem árt időnként a család többi tagjáról és az ő szükségleteikről is szót ejteni. Tegnap este leültünk beszélgetni N-nel, alább olvashatjátok két részletben, hogy mire jutottunk.

Hét hete egy különös, új világban létezünk. Egyrészt nem változott semmi: dolgozom, kutyát sétáltatunk, bevásárolunk, kelünk, fekszünk, (néha alszunk), sorozatot nézünk, sokat beszélgetünk, telefonálunk a szeretteinkkel, barátainkkal. Másrészt minden megváltozott. Olyan, mintha egy nagyítón keresztül szemlélnénk a perceinket. Hatalmas jelentősége lesz V legapróbb rezdüléseinek, hogy a szemünkbe néz, mosolyog, új fintorokat vonultat fel, lassan megismerjük a gesztusait, nézzük, ahogy kalimpál a kezével, és nevetünk rajta, ahogy komor fejjel koncentrálva kakil, majd megkönnyebbülve elvigyorodik. Reggel egyre hangosodó gőgicséléssel jelzi, hogy kérem, itt elkezdődött a nap, tessék velem foglalkozni, ezért áthozom az ágyunkba, de már nem lehet úgy meginni a kávét, mint régen, mert míg kimegyek lefőzni, elalszik a helyemen, és nem férek vissza mellé.

A héten arról beszélgettünk N-nel, hogy lehet-e dühösnek lenni egy csecsemőre. Szépítek persze, azt pontosan tudjuk, hogy lehet, a kérdés inkább az, hogy szabad-e. V-nek van egy ilyen igazán keserves zokogása, ami egy idő után átcsap valami egészen kétségbeesett torokhangú ordításba, ha nem méltóztatunk azonnal reagálni az igényeire. Ez persze többnyire nem a szülői jóakarat és válaszkészség hiánya miatt történik, hanem az élet olyan kemény realitásai miatt, mint hogy nem lehet félig belebújni egy rugdalózóba, illetve hogy időnként az édesanyák is kimennek pisilni öt percre. Erre a torokhangú sírásra saját aktuális lelkiállapotomtól függőn sokféleképpen tudok reagálni: időnként túláradó apai szánalom ébred bennem a reményvesztett csöppség láttán, de ha éppen magam is fáradt vagyok, meglepődve fedezek fel magamban ingerültséget, sőt egy csipetnyi dühöt is. Egzisztenciális szorongás, értem én, de azért álljon meg a menet, fárasztó az egyetlen belátással rendelkező felnőttnek lenni a szobában, öt percről van szó, nincs vége a világnak. Persze ennek racionálisan semmi értelme, ki az a szerencsétlen, aki bármiféle késleltetést vár el egy újszülöttől, magamra is ideges vagyok, mi az, hogy legszívesebben letenném a kiságyba, és kimennék a szobából. Vegyünk inkább egy nagy levegőt… te jó isten, még mindig ugyanez a hang, megőrülök.

V rám mosolygott a héten. N az egyik reggel letette mellém az ágyra. Egy darabig csendben kalimpált (van egy olyan szörnyű gyanúm, hogy ha felnő, ő lesz Magyarország egyik legsikeresebb női rappere, ezt majd még meg kell emésztenem, de mindent a maga idején), aztán elkezdett elégedetlenkedni, én jó apához híven félretettem a telefonomat, bekúsztam a látószögébe, ő a szemembe nézett, és elmosolyodott egy visszafogott, félszeg szájrándulással. „Várj csak, téged láttalak már valahol,” nagyjából ezt gondolhatta. Az internet babanevelési nagykönyve szerint ez még amúgy tök korai, hetekkel később várható a szociális mosoly, de első gyerek, lányos apa, ne vegyétek el ezt a pillanatot tőlem.

N nevet, mert V elégedetten vigyorog evés után félálomban. N pityereg, mert nem megy a szoptatás. N magabiztos, mert V átaludt három órát éjszaka. N kétségbe van esve, mert nem tudta letenni V-t egész délután, valamit biztos elront. N lelkesen megy el kávézni a barátnőjével. N még nem igazán tud eljárni sehová a szülés után. N fényes nappal is öt perc alatt elalszik a nappaliban a tévé előtt. N az első halk gügyögésre felébred hajnali egykor. N pont elég jó anya, de szerintem nem tudja magáról.