V-nek minden játék, és ez engem egészen lenyűgöz. A fejlődése is ebben a játékban érhető leginkább tetten, azok a mások számára láthatatlan, talán műszerekkel sem detektálható apró grimaszok, pici mozdulatok és változások, amelyek számunkra óriásokká dagadnak, és betöltik a beszélgetéseinket és a hétköznapjainkat. V-vel a játék a legközvetlenebb kapcsolódás, közben pedig megrendítő, kényszerítő erejű lecke a jelenlétről, de erről már sokat írtam. V-vel a játék sokszor idegtépően unalmas, de ebben az ismétlődésben benne van valami gyerekkorszagú, elfelejtett otthonosság.

V-nek játék az, hogy minden nap gondosan kikerüli a féltő gonddal összeválogatott játékos kosarát, és negyed órán keresztül birkózik egy jobb sorsra érdemes, használaton kívüli audiokábellel, amit minden nap lekotor valahogy a tévé alól. Az elején zavart, mert régen használtam, és féltem, hogy megtöri benne az eret, most már külön oda teszem, ahol mindig megtalálja. Néha úgy küszködik vele, mintha az a szerencsétlen műanyagdarab valami mitikus óriáskígyó lenne saját akarattal, aztán mély megnyugvással szopogatja kicsit a 3,5-es csatlakozót a végén. A kábelfogyasztásban egyébként is jó az ízlése, N almás töltőkábelét le kellett cserélni, mert a babanyál okozta oxidációnak köszönhetően már csak az egyik irányba bedugva töltött.

V-nek játék az, hogy (miután még egyszer kikerülte a féltő gonddal összeválogatott játékos kosarát ) megkaparintja a tévé távirányítóját, és addig nyomkodja, míg életre nem kell a kijelző. Szerencsére adás nincs, a streamingszolgáltatókig pedig azért még nem jut el, szóval marad a bajor tájkép, meg a csiszatolástól kissé megviselt műanyag hátlap. Ettől függetlenül a kütyükhöz már most is remek érzéke van, némi céltalan paskolás után kiderült, hogy a digitális zongorán a megfelelő (nem jelölt) billentyűkombinációk lenyomásával előre felvett klasszikus hallgathatók, szóval a Für Elise anélkül is szólhat, hogy papa megtanulná eljátszani.

V-nek játék az ablakkilincs és a mikró ajtaja, (főleg, mert a lámpa is felgyullad és beindul a ventilátor, ha kinyitjuk), és lelkesen mutogat reggel a kapszulás kávéfőzőre, amit általában együtt kapcsolunk be. Újabban a kapszulákat is rendezgeti, és óvatlan pillanatokban fognyomokat helyez el az alumíniumon. V-nek játék az ezeregyedszerre is elolvasott Telhetetlen hernyócska meg a Kisvakond, ahol már rábök a figurákra, olyan az egész, mint valami vallási szertartás, mindig minden ugyanúgy történik, én néha már megőrülök, és változatos aktuálpolitikai és pszichológiai részletekkel egészítem ki a történeteket, de közben imádom, ahogy hanyagul támaszkodik a combomon, és néha már ő lapozza a könyvet.

V-nek játék, hogy reggel, amikor N áthozza hozzánk ébredés után vigyorogva odamászik hozzám, és miközben próbálnék alvást színlelni lényegében szemgolyón lihhent, majd elégedett vigyorral figyeli, hogy kinyitom a szemem, és bekapja az orromat, ha pedig ez nem lenne sikeres, keres valami takaró alól kilógó bőrfelületet, és gondosan összecsippenti, amíg tudomást nem veszek róla.

V játéka olyan, hogy sokszor azon kapom magam, rögtön a tiltást mondanám ennek a beszélni sem tudó gyereknek: ahhoz ne nyúlj, ne itt, ne most, ne azzal, de aztán jobb esetben észreveszem, hogy épp az egész világot ismeri meg, tapogatja le és veszi a szájába. Próbálgatja magát, drukkolok neki, ahogy egy pillanatra elengedi a szék háttámláját, míg átfog az asztal lábára, és minden alkalommal görcsbe rándul a gyomrom, amikor elindul négykézláb az ágy széle felé, mert kálciumhiányos voltam, és össze-vissza törtem magam gyerekként, aztán megdöbbenek, ahogy megfordul az utolsó pillanatban és üdvözült mosollyal lecsusszan a lábára. V játékából én is sokat tanulok ismétlésről, bizalomról, kapcsolódásról.