V-nek nehéz éjszakája van, már beszűrődnek az ablakon a hajnali fények, de ő teljes erőbedobással zokog, mert fáj a hasa vagy a foga vagy úgy általában az élet. Én pedig puffogva kászálódok ki az ágyból, és közben cikáznak a gondolataim: miért én, miért most, miért megint. Egy ekkora gyerek máshol már biztos gond nélkül átalussza az éjszakát, valamin változtatni kell, igazi pancser vagyok, hogy még itt tartunk, de közben mégis mit lehetne máshogy csinálni, hagyjam talán zokogni, mindegy jöjjön az apai szigor, hadd erősödjön a tüdeje, kidobom az ablakon azt a kevés fejlődéslélektant, amit tanultam, én nem nevelek itt minidiktátort. Belépek a gyerekszobába, némi elszántsággal és nagy adag frusztrációval lépek a kiságy fölé. V nagy kerek szemmel rám néz, elmosolyodik a félhomályban, én pedig érzem, hogy az egész bennem kavargó gondolatmenetet mintha elvágná ez a tétova, hajnali félmosoly, és visszavigyorgok rá.

Másnap (aznap) reggel aztán kezdő mindfulness oktatóként tiszta fejjel még egyszer elgondolkoztam azon, hogy mi is történt itt pontosan. Az persze közhelyszámba megy, hogy a kisbabás lét állandó érzelmi hullámvasút, és azokról az izgalmas kutatásokról is írtam már itt pár szót, amelyek bizonyították, hogy a hormonális bumm az édesapákat sem kíméli. De ez az eset – amely persze különböző helyszíneken, napszakokban és szereposztásokban egyfolytában ismétlődik az életünkben – megint jól rámutatott arra, hogy a családi élet mindennapi kihívásai közt gyakran hajlamos vagyok elveszni a gondolataimban.

Pedig az észlelés segítésének van egy nagyon egyszerű sorrend, amelyet igyekszem (jobb híján utólag) figyelemmel kísérni, ha bevonódom egy helyzetbe: gondolat – érzelem – testérzet. Ez alatt annyit értek, hogy egy érzelmileg megterhelő helyzetben elsőként mindig az agyam kezd el pörögni: tervezek, mérlegelek, ítélkezem, narrálom az eseményeket és színes párbeszédeket játszom le magamban az érintett felekkel (lásd a régi viccet a nyuszikáról és a kölcsönkért létráról). Ebben a kognitív agyalásban elég könnyű elveszni, főleg, ha épp nem tudom tudatosítani magamban, hogy mindeközben milyen érzelem van bennem az adott helyzetben. Dühöt, frusztrációt, tehetetlenséget, vagy akár épp örömöt, izgatottságot. Ha ezt elcsípem, akkor rögtön sokkal inkább ott vagyok az adott pillanatban, és teljesebb-igazabb képet kaphatok arról, hogy mi is történik bennem. Igen ám, de az érzelmek felismerése nem feltétlenül kellemes élmény, nem véletlenül tiltakozik ellene az agyunk az őrült pörgéssel. Ha úgy érzem, hogy sok a felismert érzelem, épp úgy el tudok benne veszni, mint a gondolataimban. Ilyenkor segíthetnek a testérzetek. Oké, hogy dühös vagyok, de pontosan az milyen is nekem? Hol érzem? Milyen az érzet kiterjedése, formája, felülete, színe, textúrája, bármi, ami segít konkretizálni, kézzel foghatóvá tenni, hogy mi is történik pontosan a testemben. Feszül a vállam, mintha súly nyomná, ökölnyire szorul össze a gyomrom, vagy épp szétárad a tagjaimban valami kellemes melegség.

Ha végig tudok menni ezen a sorrenden, akkor máris a jelenben vagyok, világosabb képet kapok a helyzetemről, és a kedvenc kötőszavam mentén valamifajta tágasabb figyelemmel nézhetek körbe, hogy ÉS mi van még itt, majd pedig szabadabban dönthetek a következő lépésemről. Amikor pedig ez az adott pillanatban nem sikerül, utólag is megtehetem mindezt, hogy legalább a következő lépésem már ne csak a kusza belső világom mocorgására adott, zsigeri reakció, hanem valódi, értékes akció lehessen.