Ez a hét több első alkalmat is tartogatott V-nek és így nekünk is. Volt közte vidám és nehezebb egyaránt. Leesett például az első hó, V nagy szemekkel bámult ki a hálószoba ablakán a fehér takaróban vacogó, kopasz faágakra. Álmosan nézelődött, minket valószínűleg jobban magával ragadott a pillanat, mint őt, de sebaj, majd jövőre. A hét végére V túlesett az első lázas-hasmenős betegségén is, ez alaposan megviselt mindenkit, pedig objektíve nem volt semmi komoly gond, de azért mi megint az első gyerekes szülők izgatottságával-idegességével próbáltunk segíteni a nyöszörgő, átforrósodott babán. A láz szerencsére kevésbé bizonyult tartósnak, mint a hóesés, a fehérség maradt, a betegség távozni látszik.
Ahogy az első alkalmakon gondolkodtam, megint megragadott ezeknek a pillanatoknak az egyedi hétköznapisága. Hogy egy újszülött ezekre a számunkra átlagos, unalmas vagy éppen bosszantó dolgokra mennyire rácsodálkozik, és mivel őt leköti a pillanat, nekem sincs más választásom mellette, mint figyelni, jelen lenni. Közben persze rögtön a jövő is megjelent előttem, hogy milyen sok ehhez hasonló első pillanat lesz még új ételekkel, dacos veszekedésekkel, óvodába-iskolába járással, barátságokkal, szerelmekkel, csalódásokkal, örömökkel. És óhatatlanul felsejlenek a saját gyermekkorom élményei, néha csak egészen elmosott érzetek-színek-szagok formájában. V mellett sokszor tapasztalatom meg egészen hétköznapi módon, ahogy a generációk összeérnek bennünk egy pillanatra.
Mindemellett persze azt is érzem, hogy most ezek átütő élmények, amelyeknek könnyű a mélyére nézni, a maguk természetességével tudnak magával ragadni. De biztosan lesznek majd ezek a szó szürke értelmében hétköznapi pillanatok, megszokottak, megunhatók, idegesítően lassúak, afféle „haladjunk már a játszótérre, ahelyett, hogy ezt a kavicsot nézegetjük” módon. De talán nem is kell mindig ez a kicsit tűzijátékszerű intenzitás. Amikor úgy érzem, „nincs semmi különös,” abban sokszor nem csak unalom, hanem otthonosság, biztonság is van. És közben kedves számomra a szimbólumterápiás kiképzőterapeutám szava járása, aki mindig azt mondogatja, hogy az élményeink-emlékeink felidézésével, újra ízlelésével tehetünk azért, hogy életünk történéseit „élmény rangra emeljük.” Hogy nem mindegy, miként készülök ezekre az eseményekre, milyen figyelemmel vagyok jelen bennük, és hogyan tekintek vissza rájuk.