Hivatalosan is a nyár végéhez érkezve a Vackorság bloggal is igyekszem visszatérni a tavasszal kezdődő nyári szünetről, mert az írás nekem is segít rendezni a V-vel kapcsolatos sokféle élményt. A hallgatásért persze nem az eseménytelenség okolható, sokkal inkább az özönvízszerűen érkező program- és feladatáradat, ami engem is magával sodort. Időnként azért igyekeztem feljönni levegőért egy-egy pillanatra, ebben V volt a legnagyobb segítségemre, akitől az utóbbi időben többet tanulok szemlélődésről és tudatos jelenlétről, mint eddigi olvasmányaimból és „mestereimtől” együttvéve.

A nyarunkat a sok-sok első élmény és kinyílás jellemezte. Először aludtunk idegen helyen, először utaztunk közösen másokkal (GLTVR társaságában, csak a rend kedvéért), először bíztuk V-t a nagyszülőkre rövidebb időre. V először fürdött a Balatonban, amit némi kezdeti bizonytalankodás és gyanakvó méregetés után nagy nevetéssel és fröcsköléssel fogadott. Feltolta magát négykézlábra, elkezdett kúszni és mászni, sőt evolúciós előnyét demonstrálandó már fel-fel húzogatja magát álló helyzetbe. Visszagondolva rengeteg minden történt egyre táguló mikrokozmoszunkban. Olyan pillanatok, amelyek egy külső szemlélő számára talán teljesen hétköznapiak és jelentéktelenek, nekünk mégis egészen egyediek és különlegesek. Ezt is V-től tanuljuk.

Ahogy a kontrollvesztésről és a rugalmasságról is sokat tanulunk tőle. Mert a nyáron tovább erősödött bennem az a kezdődő meggyőződés, hogy szülőként ez az egyik legfontosabb önismereti kérdésem/kérdésünk. Hiszen V – és ismerőseinkkel beszélgetve minden gyerek – mellett folytonos kontrollvesztést élünk meg, mert az életkorának megfelelő problémák mentén mindig lesz valami olyan, amit nem tudunk befolyásolni. Mennyit és hogyan eszik, mennyit alszik, mikor és hová kakil, szeparál, beszokik-e az oviba, hogyan teljesít az iskolában. Márpedig a kontrollvesztés, a bizonytalanság az egyik legnagyobb stresszor az ember életében, még szép, hogy igyekszünk visszaszerezni az irányítást, főleg egy olyan központi és érzékeny területen, mint a szülőség. Erre változatos technikákat tudunk kidolgozni a különböző nevelési módszerek, elvek, tippek és trükkök segítségével. Amik persze nem is elvetendők, a struktúrák felnőttnek és gyereknek egyaránt sokat segíthetnek. Örök példám a napirend, ami V-nél igazi sikertörténet az elmúlt hónapokban (ennek leírása egyébként a legbiztosabb záloga annak, hogy holnaptól mindent elnyeljen az örök káosz), és rengeteget segített abban, hogy a változó helyszínek, autós utazások közben is kiegyensúlyozottak legyenek a hétköznapjaink. De azt is látjuk, hogy az egészet megette a fene, amikor mi magunk ragadunk bele valami rigid, „ennek most így kellene történnie – miért nem úgy történik, ahogy kellene?” ördögi körbe, mert ott már ahelyett, hogy a V-vel való kapcsolatunkra figyelnénk (=érték) a kontrollvesztettség miatti frusztrációnk körül forgunk (=nehéz belső tapasztalat). Szóval szuper lenne rugalmas szülőnek lenni, de nem is olyan könnyű ez, amikor maguk alá gyűrnek a saját megoldatlanságiam és érzéseim. Ilyenkor könnyen elvész az a szabadságnak nevezett tér a történés és a reakcióm között, és maradnak a zsigeri reflexek.

És hogy valami kicsit közhelyes, de számomra fontos dologgal zárjam: arról is sokat tanulok V mellett, hogy mi számít igazán. A nyáron voltak új, izgalmas szakmai feladataim, amikbe nagy örömmel és lelkesedéssel vetettem bele magamat. Igazi kihívást jelentő munkák, amik megdolgoztatták a kreativitásomat, fejlődésre ösztönöznek és az eddigieknél nagyobb felelősséget is jelentenek – legalábbis én így élem meg őket. Mint minden fontos feladat, aminek tétje van, ezek is magukkal hoztak bizonytalanságokat és szorongásokat is, és gyakran kaptam magam azon, hogy munka után fejben „lemaradok.” Egyébként ezt hívjuk a tréningjeinken mentális időutazásnak, amikor a múlton rágódunk vagy a jövőn szorongunk. Ennek a működésmódnak amúgy csomó előnye van, segít elemezni, felkészülni, tanulni, fejlődni, de a jelen pillanatról könnyen lemaradunk miatta. A nyáron viszont bizonyossággá erősödött bennem, hogy gyereket nem lehet mentális időutazás közben altatni. V valami egészen szelíd erővel kényszeríti vissza a jelenbe a figyelmemet, ha éppen én maradok bent nála az esti rutin után. Ezekben a félhomályos pillanatokban az ajtón kívül reked a felnőttek komoly külvilága, és valahogy újra beszűkül közös, napközben táguló mikrokozmoszunk, és nem marad más csak a bútorok bizonytalan kontúrjai a szobában, az egyre lassuló szuszogás és a pólóm szélét birizgáló pici kéz.