Tegnap nem igazán tervezett módon első alkalommal maradtam teljesen egyedül V-vel három órára. N elment oltakozni, ami az első dózis esetében egy nettó egy órás program volt háztól házig, most azonban porszem került a gépezetbe, mi pedig fejlődésben lévő apa-lánya párosként maradtunk magunkra idehaza, míg N a város másik végén állt sorba másfél órát. A közös időtöltés remekül kezdődött, mert V-t igazi fekete övesként altattam el a mózeskosárban a kertben, és némi elhamarkodott önhittséggel nyugtáztam, hogy ez a szülőség dolog már tényleg a kisujjamban van. Igazság szerint kissé meg is feledkeztem a filozófiámról, miszerint az effajta kis győzelmek ugyan többnyire tiszavirág életűek, de bátran meg lehet ünnepelni őket, anélkül, hogy a jövőn szoronganánk, amíg nem esünk az apai önhittség mélységes vermébe, ahol csak fájdalmas koppanással lehet földet érni. V és a szomszédság azonban gondosan ügyel a jellemfejlődésemre, mert háromnegyed óra békés szendergés után a környező fűnyírás, kutyaugatás és csattogtatós abroszkirázás meghozta a várt hatást, és V kétségbeesett ordítással ébredt.

Ezen a ponton felhorgadt bennem a szörnyű gyanú, hogy az önfeledtnek megálmodott apa-lánya programunk talán nem vágyott fordulatot vesz. Ha V jó hangulatban ébred, akkor általában én vagyok nála a világ legkedveltebb embere, széles vigyor, helló, jó, hogy jöttél, mit csinálunk ma, vegyél már fel, ha azonban a napközbeni alvásából ezzel a fajta sírással kel, akkor többnyire egy valamivel lehet megvigasztalni, amit nálam hiába keres. A gyanakvásomat követő nagyjából háromnegyed órás teli torokból történő ordítás számtalan lehetőséget biztosított arra, hogy átértékeljek magamban pár dolgot az apai elbizakodottsággal, N teherbírásával, az érzelmi stabilitás mibenlétével és az élet értelmével kapcsolatban.

Közben pedig elég élesen láthattam rá egy olyan működésmódomra, amelyről elég sokat beszélünk mostanában a tréningjeinken. A kurzusaink persze nem az én lelki világomról szólnak ­– ez csak egy igen korlátozott körben lenne piacképes téma –, hanem arról, hogy miként működünk általában mi emberek, és hogyan viszonyulunk az életünkben megjelenő nehéz érzésekhez és gondolatokhoz. Az életünk nagy részében az agyunk egyfajta problémamegoldó üzemmódban működik: elemzünk, tervezünk, összehasonlítunk, ítélkezünk, és közben a múltban vagy a jövőben járunk. Ennek a működésmódnak számtalan előnye akár a gyereknevelésben is, hiszen nem hiábavaló elfoglaltság megpróbálni kitalálni, hogy mi baja van éppen V-nek: éhes, fázik, melege van, tisztába kell tenni, ölelésre vágyik és a lista a hónapok alatt egyre csak bővül. A nagy nehézség azonban, hogy ez a problémamegoldó mód hajlamos túlterjeszkedni az életünkben, és olyankor is alkalmazni próbáljuk, amikor nincs a segítségünkre.

Pontosan ezen kaptam magamat rajta, amikor V már egy jó fél órája ordított, és én már a fenti lista minden egyes pontján végigmentem. Ahogy fogytak a lehetséges megoldásaim – vagyis a helyzet feletti kontrollom –, és a kinti hangzavar nem hagyott alább, bent is egyre nagyobb lett a felfordulás. „Mi értelme volt ezt így szervezni, én eredetileg közösen akartam menni az oltópontra? Jó a kocsiban akkor is sírt volna, de legalább N meg tudná etetni! Minek megy el egyáltalán itthonról egy fél éves gyerek mellől ennyi időre? Ugyan már, nem szórakozni ment, és különben sem tudta, hogy meddig fog tartani. Ha rászoktattuk volna a cumira, most nem szívnék ezzel. Vajon, ha abbahagyja a sírást, az azt jelenti majd, hogy megnyugodott vagy csak feladta az egészet. Hallottam valami tanulmányról az elhanyagolással kapcsolatban a mentálon, most fogom végignézni élőben. Micsoda apa vagyok, hogy ezt se tudom megoldani. Jaj már, tök irreális az egész, nem is kéne sírnia, amikor itt fogom a kezemben fél órája, mit akar még ez a kis zsarnok. Semmi baja nem lesz, ha egyszer sírni kell hagyni, hadd szóljon. Vajon a szomszédok hallják, és mit gondolnak? Egyébként meg menjenek a fenébe a fűnyírós, kutyaugatós szomszédok, mit képzelnek szombat délben.” És így tovább…

Igazság szerint ebben a belső narratívában egészen könnyen el tudok veszni. Apaként, férfiként, felelős családfőként talán még nagyobb a csábítás, hogy a racionalitás, a problémamegoldás, az igaz-hamis világában értelmezzek egy ilyen helyzetet is. Csakhogy ez a megközelítés itt nem segít, és valójában egyetlen célt szolgál: hogy valahogy megoldjam a nehéz gondolataim és érzéseim, amelyek épp teljesen lekötnek és betöltik a figyelmem horizontját. Végső soron a saját szenvedésem felett szeretnék kontrollt szerezni, még ha ez talán erős szó is egy gyereksírós szombat délutánra. Márpedig az érzéseket és gondolatokat nem lehet kontrollálni, megoldani, elkerülni vagy eltörölni. A hozzájuk való viszonyulásomon azonban változtathatok.

Volt egy pont ebben a nagy külső és belső hangzavarban, ahol eszembe jutott egy metafóra, amelyet mindig elmondunk a képzések résztvevőinek: amikor feldúltak vagyunk, az kicsit olyan, mint egy nagy vihar a tengeren. Ha megpróbáljuk lecsitítatni az érzéseinket, az kicsit olyan, mintha a tengert próbálnánk megregulázni. Feleslegesen pazaroljuk az energiáinkat. Talán elég lenne, ha úgy tennénk mint a sokat látott matróz, aki erősen megkapaszkodik a hajó korlátjában, rágyújt egy cigarettára, és azt mondja: „azt a mindenit, én se gondoltam volna, hogy lehet ekkora egy vihar!” Aztán pedig eldönti, hogy milyen világítótorony felé szeretne tartani a zavaros vízen.

Ahogy V ott ordított a kezemben, egy pillanatra én is igyekeztem megkapaszkodni a hajó korlátjában, és egyszerűen csak ránézni a bennem kavargó gondolatokra és érzésekre. Aztán belül kissé kesernyésen elmosolyodtam: V születése előtt biztos nem gondoltam volna, hogy lehet ekkora egy vihar, de ha már itt van, akkor szabad lennie. Ettől a hullámok nem lettek kisebbek, és én sem éreztem jobban magamat, de legalább nem nehezítettem tovább a dolgomat azzal, hogy egy olyan problémát igyekezzek megoldani, amit épp nem lehet, és olyan dolgot próbáljak meg kontrollálni, amit sosem lehet. Így pedig egy csipetnyivel több energiám maradt a teljes Kaláka-dalkincs felvonultatására saját átdolgozásban, és végül ez a vihar is épp olyannak bizonyult mint minden időjárási jelenség: amilyen gyorsan jött, úgy is távozott, N pedig egy ártatlanul szundikáló V-re ért haza egy órával később.