V születése előtt nagyjából egy hónappal voltam utoljára beszélgetni a lelki vezetőmnél. Természetesen főleg a baba érkezése körüli készülődés volt napirenden. Ahogy aktuális helyzetünkről, nehézségeimről, feladataimról meséltem, rövid csend és gondolkodás után azt mondta: „V mindent fel fog forgatni az életetekben. Érdemes lenne majd végiggondolnod a kötelességeiddel kapcsolatban, hogy mennyi az elég?” Mennyi az, amire már azt tudom mondani, hogy ezzel megelégszem. Szabadúszóként, férjként, apaként. Lehet, hogy ez nem lesz a minden, a maximum, és majdnem biztos, hogy kevesebb lesz, mint korábban volt. De ha ezt előre meghatározom, akkor a nap végén nem kell azon rágódnom, hogy tehettem volna többet, jobban. Elégedett lehetek. Pontos választ persze nem tudtam adni azóta se, de a kérdésért máig hálás vagyok, ki is írtam emlékeztetőként az asztalomra.

Ugyanígy hálás vagyok Léder Lászlónak, akinek valamikor január elején láttam az egyik előadását. A január a szabadúszó fordítók-tolmácsok életében általában a pangás és az évtervezés ideje, amikor menetrendszerűen eluralkodik rajtunk a pánik, hogy soha többet nem fogunk tudni enni adni a családunknak, és ezért minden munkát elvállalunk válogatás és józan belátás nélkül. Szerencsére az elmúlt nyolc évben sikerült már némi belátásra szert tennem ezzel a működésmódommal kapcsolatban, de azért mégis pont jókor hallottam az apasággal kiemelten foglalkozó pszichológus gondolatát, miszerint a friss apukák gyakran úgy érzik, hogy azzal tehetik a legtöbbet a családjukért, ha a munkába vetik magukat, pedig igazából egyetlen fontos dolguk lenne: jelen lenni az újszülött életében és saját stílusukban részt venni a gondozásában.

Aztán a napokban jártunk látogatóban egy jó barátoméknál, akik hozzánk hasonló élethelyzetben vannak. Arról meséltek, hogy a férj milyen gyakran kapja magát azon, hogy a munkából hazaérve elveszik az otthoni feladatokban is, és egyre gondterheltebb arccal halad végig a tennivalók listáján. Mi pedig összemosolyogtunk N-nel, biztos nemhiába vagyunk már jó tíz éve közeli barátok, én is pont ilyen vagyok.

Azt tapasztalom magamon – és gyakran más fiatal édesapákon is –, hogy nehézségeink, szorongásaink, mindennapi stresszünk általában valahogy a ránk nehezedő feladatok és felelősségek körül mozog. Hogy mennyit kell cipelnem és mennyit vállalok még magamra? Ebbe persze könnyű belepörögni anélkül, hogy ránéznék: mi az, amit a realitás, az aktuális szerepeim miatt elkerülhetetlenül magamra kell vennem (lásd szerepkifáradás), és mi az, amiről már csak valamiért azt gondolom, hogy ezt is nekem kell elhordoznom, méghozzá feltétlenül egyedül és most azonnal.

V születése minden eddiginél élesebben követeli meg tőlem a hitelességet és a rugalmasságot. Elfogadom-e a korlátaimat, képes vagyok-e belátni, hogy nem kell mindent egyedül megoldanom? Egyáltalán, mit kezdek az életünkben bekövetkező változással? Képes vagyok-e állítani a prioritásaimon? Tisztán kirajzolódni látszik előttem, hogy ez az időszak friss szülőként egész egyszerűen nem az önmegvalósításunkról és az egyéni fejlődésünkről szól, legalábbis nem abban az értelemben, hogy kizárólag saját vágyaink, céljaink és terveink szerint cselekszünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne tanulnánk rettenetesen sokat magunkról és egymásról, és ne épülnénk ebből egyénileg és közösen. Pusztán azt, hogy az ÉN felől V puszta jelenléte kérlelhetetlenül a MI felé irányítja az energiáinkat. Ebben van egy csomó lemondás és értékkonfliktus, de közben ugyanúgy látom benne az önkifejezés lehetőségét is, amikor például észreveszem, hogy V külön nevetést tartogat nekem játék közben.

Mindezek alapján talán nem meglepő, hogy a „Mennyi az elég?” kérdését azért tartom különösen fontosnak, mert meghatározza, hogy miként vagyok jelen a hétköznapjaimban. Azt, hogy észreveszem-e az itt és most pillanatok egyediségét, vagy épp a múlton rágódom, esetleg a jövőt tervezgetem. Tudok-e teljesen V-re figyelni a játszószőnyegen, vagy fél szemmel a gépet lesem, mert úgy érzem, ebben a pillanatban is dolgoznom kéne. Mindez pedig végső soron arról szól, hogy az adott pillanatban tudok-e számomra fontos, személyes értékek felé haladni, vagy inkább valami ködös történetet gyártok a férfi felelősségéről.