Állunk a fa körül. N a kezében tartja V-t, aki hunyorogva figyeli a fényfűzért, nem sejt még túl sokat az ünnep jelentőségéből, de elmélyülten morzsolgatja a mamája ruhájának szélét. Nem sejti az ünnepet megelőző, hosszú, sóvárgó várakozást, amely különös jelentőséget kölcsönöz a pillanatnak. Még L is megbűvölten vizslatja a sercegő csillagszórót, elnémul az izgatott farokcsóválás, halkan dúdoljuk a „Mennyből az angyalt”. Korábban, még kettesben is így gondoltunk magunkra, de most újszerűnek hat az élmény: család vagyunk.

Ez az élmény erősödik bennünk, ahogy a következő napok sürgés-forgásában, koronavírusos, szokatlan izgatottságában végiglátogatjuk tágabb családunkat, akikkel továbbra is szorosan összetartozunk, de V a különállóságunkat is megerősíti. A sokféle zsizsegő inger közt időnként elvonulunk a pár percnyi csendes félhomályba, V talán nem is éhes igazán, de hálásan tölti fel a tankjait velünk, mi is szusszanunk, és utána nagy örömmel, megnyugodva térünk vissza a többiekhez. A látogatások sem tarthatnak bármeddig, haza kell érnünk fürdetésre, idegenül hat, ahogy mondom, belül el is mosolyodok. A fürdetéshez készülődve fáradtan-boldogan mosolygok össze V-vel, az esti szertartásunk állandó része lett ez a hálás mosolya, amikor lerakom a pelenkázóra, még csak kilenc hetes, de benne van, hogy jó volt a nap, és most meg jó így kettesben készülődni a lefekvéshez.

Napközben pedig jó látni, ahogy mások is örülnek V-nek, és tágul az új kapcsolatok egyre növekvő rendszere. V hatalmas szemekkel csodálkozik mindenkire, visszanevet a kíváncsi arcokra, talán feldereng neki valami egy pillanatra abból, hogy rajtunk, az ismerős színeken, formákon, szagokon kívül is van világ. De közben mi is újfajta kapcsolatokat teremtünk, a lányomról beszélgetek a feleségem családjával, akik már az én családom is.

Megsejtünk valamit egy nagyobb, generációkon átívelő folytonosságból, a családi történetek közelebb kerülnek, a szüleink is ugyanúgy szülők voltak-vannak, mint mi magunk, most nem a bátyámék mennek el a hátsó szobába pelenkát cserélni, hanem én. Édesapám fordulatain kapom magam. Hasonló mondatok, mozdulatok, gondolatok, érzések. Megtartó ereje van, közben feneketlen mélység, milyen keveset is tudok arról az örökségről, amellyel dolgom van, és aminek ezen a napon valami rejtélyes módon én is a részese lettem. A napon, amikor azt ünnepeljük, hogy egy gyermek képében valami-valaki nálunk sokkal nagyobb jön közel hozzánk, hogy kapcsolatot keressen velünk, és összekössön bennünket.