Hét hete egy különös, új világban létezünk. Egyrészt nem változott semmi: dolgozom, kutyát sétáltatunk, bevásárolunk, kelünk, fekszünk, (néha alszunk), sorozatot nézünk, sokat beszélgetünk, telefonálunk a szeretteinkkel, barátainkkal. Másrészt minden megváltozott. Olyan, mintha egy nagyítón keresztül szemlélnénk a perceinket. Hatalmas jelentősége lesz V legapróbb rezdüléseinek, hogy a szemünkbe néz, mosolyog, új fintorokat vonultat fel, lassan megismerjük a gesztusait, nézzük, ahogy kalimpál a kezével, és nevetünk rajta, ahogy komor fejjel koncentrálva kakil, majd megkönnyebbülve elvigyorodik. Reggel egyre hangosodó gőgicséléssel jelzi, hogy kérem, itt elkezdődött a nap, tessék velem foglalkozni, ezért áthozom az ágyunkba, de már nem lehet úgy meginni a kávét, mint régen, mert míg kimegyek lefőzni, elalszik a helyemen, és nem férek vissza mellé.

De ez a lassan hömpölygő mikrokozmosz az utóbbi napokban tágulni kezdett, mások számára talán észrevehetetlen, a mi kiérzékenyült műszereink számára azonban nagyon is regisztrálható módon. V kinézeget az ablakon, szerintem még nem nagyon lát semmit, de már figyeli a fényeket, és a fák elmosódott formáinak a mozgását. Örülünk, mert néha már negyed órákat elvan egymagában a frissen felszerelt rugós hintában vagy a kiterített játszószőnyegen. N is kezd erőre kapni a szigorúan vett posztpartum időszak leteltével, és már voltunk családi kutyasétáltatáson együtt, meg lehet karácsonyi ajándékokat is vásárolni a kendő alatt szunyókáló V-vel. És el lehet menni unokatesós mikulásozásra, és rá lehet csodálkozni, hogy más is cukinak találja V-t, és akit ott N rokonai a kezükben fognak, az a lányom, mi meg a társadalom szemében is szülők lettünk, micsoda felnőtt dolog.

Ez a minket körülvevő mikrokozmosz azért nem csak egy babaillatú, pihe-puha álomvilág. Az örömök mellett N sokszor különösen is megéli az egész helyzet frusztráló klausztrofóbiáját, mert van neki, hogy ne lenne, amikor egész nap egy kommunikálni alig tudó, főleg alvó és síró kis lénnyel van összezárva a koronavírus közepén a lakásban. Én még itthonról dolgozva is sokkal inkább érzem a levegőváltozást, így számomra a V parányi világában töltött idő inkább frissítő és felszabadító.

V mellett ebben a mikrokozmoszban sokat tanulok arról, hogy milyen alaposan, elvárások nélkül szemügyre venni valamit. Ez egyébként a keresztény kontemplációnak és a szekuláris relaxációnak (sőt a rogersi segítő beszélgetésnek) is egy fontos alapmozzanata. Ami elém kerül, legyen az tárgy, történés, személy, testi érzet vagy érzelem, azt befogadó figyelemmel, érdeklődéssel fogadom. Igyekszem megmaradni a szemlélésénél, és lehetőleg nem bocsátkozom elemzésbe, tervezésbe, ítélkezésbe, kíváncsi vájkálásba, a múlt vagy a jövő felderítésébe. Ha – pontosabban amikor – mégis ezeken kapom magam, mindezt elnézően fogadom, és igyekszem visszatérni a jelenbe. Az ilyen gyakorlat relaxáció vagy meditáció, és elrontani nem lehet, hiszen, ha észreveszem, hogy elterelődött a figyelmem, már újra a jelenben, a gyakorlatnál vagyok. A meditációban lassan átértékelődnek az olyan fogalmak, mint a siker és a sikertelenség, a teljesítménnyel való viszonyunk, és az olyan alapkérdéseket is megdolgozza bennünk, mint hogy mikor töltöm hasznosan az időmet és mitől vagyok értékes. Az egész olyan, mint egy mentális testedzés, itt van róla egy videó az előző sorozatból, szintén csak két perc, jó szívvel ajánlom:

Mindez radikálisan más működés, mint ahogy a hétköznapjainkat éljük. A munkánkban és a magánéletünkben sokat rágódunk a múlton vagy épp tervezzük a jövőnket, legyen szó egy már leadott projektben bennmaradt hibáról vagy a leendő otthonunk kiválasztásáról. Ennek a működésmódnak számtalan előnye van, hajt minket, fejlődésre is ösztönözhet, de ha a fenti másikat nem gyakoroljuk, könnyen „féloldalasak” leszünk tőle. Ez csomó mindenben megnyilvánulhat a túlzó szorongástól kezdve az állandó elégedetlenségen át a testi betegségekig.

V mikrokozmoszában sokszor rácsodálkozom arra, hogy milyen lehet először szemügyre venni valamit. Azt csak találgatom, hogy neki milyen első alkalommal megtapasztalni az olyan, számunkra magától értetődő dolgokat, mint a fürdővíz vagy a játszószőnyeg felett himbálózó plüsskockák. De mellette én is számtalan első alkalmat élek át, és az ő tempója miatt nincs más választásom, mint lelassulni és rácsodálkozni. Ez a sebesség persze néha vánszorgásnak hat, frusztráló és elunom, de ha felteszem magamnak a kérdést a nap végén, hogy mi okozott ma igazán örömöt, mit találtam értékesnek és értelmesnek, akkor gyakran azon kapom magam, hogy ezek a teljesítménytől és sikerektől mentes, egyedien hétköznapi pillanatok jelennek meg előttem.

--------------------------- 

Felhasznált és ajánlott irodalom:
Mustó Péter SJ: Csendben születik az élet