A héten arról beszélgettünk N-nel, hogy lehet-e dühösnek lenni egy csecsemőre. Szépítek persze, azt pontosan tudjuk, hogy lehet, a kérdés inkább az, hogy szabad-e. V-nek van egy ilyen igazán keserves zokogása, ami egy idő után átcsap valami egészen kétségbeesett torokhangú ordításba, ha nem méltóztatunk azonnal reagálni az igényeire. Ez persze többnyire nem a szülői jóakarat és válaszkészség hiánya miatt történik, hanem az élet olyan kemény realitásai miatt, mint hogy nem lehet félig belebújni egy rugdalózóba, illetve hogy időnként az édesanyák is kimennek pisilni öt percre. Erre a torokhangú sírásra saját aktuális lelkiállapotomtól függőn sokféleképpen tudok reagálni: időnként túláradó apai szánalom ébred bennem a reményvesztett csöppség láttán, de ha éppen magam is fáradt vagyok, meglepődve fedezek fel magamban ingerültséget, sőt egy csipetnyi dühöt is. Egzisztenciális szorongás, értem én, de azért álljon meg a menet, fárasztó az egyetlen belátással rendelkező felnőttnek lenni a szobában, öt percről van szó, nincs vége a világnak. Persze ennek racionálisan semmi értelme, ki az a szerencsétlen, aki bármiféle késleltetést vár el egy újszülöttől, magamra is ideges vagyok, mi az, hogy legszívesebben letenném a kiságyba, és kimennék a szobából. Vegyünk inkább egy nagy levegőt… te jó isten, még mindig ugyanez a hang, megőrülök.

A düh hat alapérzelmünk (düh, szomorúság, öröm, meglepetés, undor, félelem) fekete báránya, utoljára a Pixar Agymanók című filmjében tudtunk hozzá bármennyire is kötődni, de ha megjelenik a társadalmi, személyes vagy akár vallási életünkben, szeretjük tabusítani, és a szőnyeg alá söpörni. Nem is véletlen ez talán, evolúciós szempontból az üss vagy fuss reflexhez és a harcra való felkészüléshez köthetjük, jól fésült nyugati kultúránkban pedig a nyílt agresszió nem menő. Cserébe találunk mindenfajta kerülőutat, ahol levezethetjük a felgyülemlett feszültségeket az üzleti versengéstől kezdve, a testi tüneteken át, a buszon való kiakadásig, álljon már arrébb az útból, nem látja, hogy le akarok szállni. Merthogy a haragot mindenki megtapasztalja az életben, csak éppen a legtöbben szeretjük jó mélyen elfojtani vagy pedig időnként kontrollálatlan dühkitörések formájában a felszínre engedni. Pedig valójában a düh egy fontos én- és értékvédő mechanizmusunk. Általában akkor tapasztaljuk meg, amikor veszélyben érezzük magunkat, az általunk vallott értékeket, a számunkra fontos dolgokat, kapcsolatokat, igazságokat. Megfelelően kezelve ez az indulat segíthet komoly energiákat mozgósítani a fentiek védelme érdekében.

A saját dühömmel való ismerkedésemet korántsem nevezném lezárt önismereti folyamatnak, de arra jutottam, hogy nem az a jó kérdés, hogy szabad-e/helyes-e dühöt éreznem, mert ez (ahogy más érzelmek esetében sem) önmagában nem választás és döntés kérdése. De lehiggadva érdemes rátekintenem, hogy pontosan mire és kire irányul a dühöm, mit is érzek veszélyben, tudom-e szabályozni az indulataimat, és ki tudom-e őket fejezni úgy hiteles módon, hogy közben a kapcsolataimra is ügyelek (lásd asszertivitás és énállítások). A rövid válasz az, hogy általában nem, de mindez nem tántorít el a próbálkozástól.

De mégis milyen kvalitásokra lenne szükségem ahhoz, hogy a V-vel kapcsolatos, irracionális érzéseimet is jól tudjam tartalmazni? Az érzelmi teherbírás alapfeltétele az érzelmi intelligencia, a képesség arra, hogy felismerjük és megnevezzük saját és mások érzéseit (együttérzés önmagunkkal és másokkal), és megengedjük magunknak őket anélkül, hogy azok határoznák meg a cselekedeteinket. Ahogy Pál Feri mondja: egy érzelmileg megterhelő helyzetben van egy esemény, amely kivált egy érzelmi hatást, és aztán cselekszünk. Ez a három lépcső azonban gyakran összecsúszik, viszont minél magasabb az érzelmi intelligenciánk, annál inkább külön tudjuk választani őket. Arról, hogy ennek a fejlesztésében miként tudnak segíteni a számomra oly kedves relaxációs/mindfulness módszerek, ide teszek egy alig három perces videót, érdemes megnézni:

Mindazon kezdő szülőtársaimat, akik most velem együtt lemondóan (és némileg megsértve) könyvelték el magukat érzelmileg unintelligensnek, szeretettel és sok együttérzéssel emlékeztetném arra, hogy az effajta szétválasztás gyakorlásában nem feltétlenül az érzelmileg legmegterhelőbb, legnagyobb bevonódással járó helyzetekben fogjuk az első sikereket elérni. Márpedig a szülőség 24 órás feladat, ami a személyiségünk magját érinti, úgyhogy lehet hibázni, és szabad tanulni belőle minden nap valami újat. Addig is a saját lelki békém helyett igyekszem inkább V hangszálaiért aggódni.

--------------------------- 

Felhasznált és ajánlott irodalom:
Pál Feri: Ami igazán számít (Érzelmi intelligencia, Agresszió és együttműködés)
http://www.gyermekalapellatas.hu/data/cms75864/Ralatas_Szupervizios_folyamat_vedonok_szamara.pdf
https://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%BCh
http://vadaskert.hu/wp-content/uploads/2020/03/Javaslatok-%C3%A9s-gyakorlatok-sz%C3%BCl%C5%91knek-a-d%C3%BChkezel%C3%A9ssel-kapcsolatosan.pdf
https://magyarnarancs.hu/lelek/a-harag-pszichologiaja-85687
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_pszichologia_pedagogusoknak/ch06s08.html