V rám mosolygott a héten. N az egyik reggel letette mellém az ágyra. Egy darabig csendben kalimpált (van egy olyan szörnyű gyanúm, hogy ha felnő, ő lesz Magyarország egyik legsikeresebb női rappere, ezt majd még meg kell emésztenem, de mindent a maga idején), aztán elkezdett elégedetlenkedni, én jó apához híven félretettem a telefonomat, bekúsztam a látószögébe, ő a szemembe nézett, és elmosolyodott egy visszafogott, félszeg szájrándulással. „Várj csak, téged láttalak már valahol,” nagyjából ezt gondolhatta. Az internet babanevelési nagykönyve szerint ez még amúgy tök korai, hetekkel később várható a szociális mosoly, de első gyerek, lányos apa, ne vegyétek el ezt a pillanatot tőlem.

Rögtön eszembe jutott az, amit a szoptatási tanácsadó mondott nekünk némi hallgatás után, amikor nálunk járt az első héten, és hosszan ecseteltük aktuális helyzetünket. „Hm, ez most talán az ismerkedés időszaka. Gondoljatok csak bele, egy év múlva milyen más gondjaitok lesznek. Most az evés, meg az alvás, akkor meg a lakás bababiztosítása és a térdmagasságban lévő polcok lepakolása. Igazából a gyereknevelésben csak a változás állandó.”

Ez az állandó változás jellemezte az első együtt töltött hónapunkat. A jó és rossz pillanatok, a könnyű és nehéz napok, a szép, megható, vicces, dühítő, idegesítő, kétségbeejtő pillanatok körforgása. Ahogy arról kisbabás közeli barátainkkal beszélgetünk: az első évek változékonyságát jó folyton szem előtt tartani. Lehet örülni egy-egy nyugodt estének, békében elköltött vacsorának és főleg V bámulatos ütemű fejlődésének, de nem árt tudni, hogy semmi garancia nincs arra, hogy a pillanatnyi tűzszünet tartós lesz. Ennek egyébként nem kell semmit elvennie az adott pillanat öröméből vagy az érzett hálából, csak nem árt megőrizni a nyitottságunkat arra, hogy V és úgy általában az élet kibontakozása nem feltétlenül igazodik a mi aktuális komfortunkhoz és igényeinkhez. De megfordítva is igaz ez, mert egy-egy nehéz pillanatban erőt lehet meríteni abból, hogy mindaz, ami most épp fölénk tornyosuló, megoldhatatlan nehézségnek látszik egy óra, nap, hét vagy év múlva már elveszíti az aktualitását. És talán itt is fontos kimondani, hogy ez a tudat nem vesz el semmit az adott pillanat nehéz érzelmeiből, de segíthet tartalmazni és kontextusba helyezni őket.

Az első hetek nagy tapasztalata, hogy V és saját érzelmi hullámzásaink közepette időnként milyen nehéz meglátni a fától az erdőt. Igazából valami olyasmit élünk meg, hogy miközben hangolódunk egymásra, V nagy boldogságai és vigasztalhatatlan szorongásai minket sem hagynak érintetlenül. Ez a fajta tudati beszűkülés egyébként minden érzelmileg dús helyzetnek (legyen az pozitív vagy negatív) a sajátja, elvégre amikor valamilyen szenvedélyünknek hódolunk, és hatalmas flow élményt élünk át, akkor megszűnik a külvilág, de egy krízishelyzetben is nehezen látunk túl az aktuális nehézségünkön, és találjuk meg az erőforrásainkat.

De az is felötlött bennem, amit egy neveléstudományi szakembertől hallottunk egyszer: hogy amikor az újszülött sír, akkor az nem manipuláció, a figyelem kicsikarására irányuló kísérlet, hanem egy szakadék felett egyetlen faágon függő emberi lény egzisztenciális szorongása, mert nála a teljes biztonság és a teljes elveszettség skáláján még nincsenek fokozatok. Mintha a babára hangolódva sokszor mi is hasonló szélsőségeket élnénk meg a saját szintünkön. Ehhez hadd rángassam ide egy másik kedvenc témámat, a tükörneuronokat. A viszonylag friss (és még sok szempontból tisztázatlan, továbbra is kutatott) idegtudományi felfedezés szerint egyes idegsejtjeink nem csak akkor lépnek működésbe, ha egy cselekvést végrehajtunk, hanem akkor is, ha csak megfigyeljük azt. Mindennek messzemenő következményei lehetnek, ha az empátiára, a nonverbális kommunikációra vagy akár csak egy szimpla hétköznap esti színházi előadásra gondolunk. Egyes feltételezések szerint valahol itt van elásva az emberi együttérzés biológiai alapja, hiszen a másikban megszülető, általunk megfigyelt, arcáról-testbeszédéből-szavaiból leolvasott érzés valahogy bennünk is megjelenik. Mindezek után talán nem is meglepő, ha az öt perce késő etetés igazságtalanságán vigasztalhatatlanul zokogó csecsemőnk láttán bennünk is mindenféle kellemetlen érzések indukálódnak V, egymás és önmagunk felé egyaránt. Az egzisztenciális szorongás nem válogat.

Ám jó esetben egyre ügyesebben vagyunk képesek elhordozni, tartalmazni ezeket az érzéseket, amelyek így egyre kevésbé vagy legalábbis nem mindig határoznak meg bennünket, hogy aztán emészthető formában adjuk vissza őket mérges hörcsögünknek. Egyszerűen szólva: meglátjuk a fától az erdőt, és visszamosolygunk rá.

--------------------------- 

Felhasznált és ajánlott irodalom:
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%BCk%C3%B6rneuron#A_t%C3%BCk%C3%B6rneuronokat_%C3%B6vez%C5%91_k%C3%A9ts%C3%A9gek
https://semmelweis.hu/szinapszis/2019/02/09/tukorneuronok-az-empatia-segitoi/