Legalább 5-6 éve lehetett, amikor egy közeli barátomnak megszületett az első gyermeke. Kérdeztük, hogy telnek az első hetek, milyen tanulságai vannak ennek az időszaknak, ő pedig elmosolyodott, és azt mondta: „Minél előbb elfogadod, hogy többé nem te döntesz arról, hogy mit akarsz aznap csinálni, annál jobb.” Világosan emlékszem a csendes kétkedésemre, meg hogy arra gondoltam, ahány ház, annyi szokás, nálunk biztos máshogy lesz. Most meg itthon ülök, épp át kéne olvasnom az utolsó 500 szót egy ipari méréstechnikai rendszer leírásából, és akkor még pont elkészülnék mindennel mielőtt le kell vinnem L-t, a vizslát sétálni, aki negyed órája egészen visszafogott, de annál állandóbb, üveghangú nyüszítéssel jelzi, hogy elmúlt három óra, de V éppen teletolta a pelenkáját, N-nek pedig muszáj kimennie WC-re (az anya-lánya összehangolódás, ugye), szóval intézkednem kell. Az utolsó 500 szó így fektetés után készül el, de legalább a család minden egyes tagja pisilt egy kellemeset. És ekkor eszembe jut az a mondat öt évvel ezelőttről, és elmosolyodom.
A kontroll és a kontrollvesztés a pszichológia népszerű témái közé tartozik, és mint ilyet fenyegeti az elhasználódás veszélye. Meg van annak a csapdája, ha végletekkel vagy közhelyekkel írjuk le magunkat, mert a konkrétumok és a valóság helyett valamifajta általánosítást fogalmazunk meg magunkról, pedig a viszonyulásaink és a viselkedésünk nagyon változó lehet a különböző helyzetekben. Én például bármit megadnék az utóbbi hetekben, ha lenne némi kontrollom a munkaidőm alakulása felett, ahelyett, hogy egy kilenc hetes csecsemő anyagcseréjének vagyok kiszolgáltatva, de számtalan olyan helyzet is van, ahol a legkevésbé sem szeretném elvállalni a dolgok irányításával járó felelősséget. Elvégre ki az, aki úgy nyilatkozna magáról, hogy „nekem semmi szükségem nincs arra, hogy befolyással legyek életem alakulására, jobb szeretem, ha örökké külső körülményeknek vagyok kiszolgáltatva”? De ugyanígy elmondhatjuk azt is, hogy némi kontrollvesztésre időnként mindnyájan vágyunk, és ezért teszünk is a szerelemtől a legális (és illegális) tudatmódosítókon át az extrémsportokig. Olyan ez, mint a „megfelelési kényszer:” akit egyáltalán nem érdekel mások véleménye, és semmilyen módon nem függ a kapcsolataitól, nem egészséges, hanem pszichopata.
A fenti kitérőtől függetlenül a kontrollvesztés nagyon is reális probléma, amely növeli a stresszt, a szorongást és a depresszió esélyét. A baba érkezése pedig ebből a szempontból különösen is kiszolgáltatott, átmeneti időszak, ahol az új szerepeinkbe való beletanulás során gyakran éljük át megfosztottságunkat. Megfosztottságunkat a bizonyosságtól, bevált megoldásoktól, eddigi evidenciáinktól. Elvégre a gyermek születése normatív krízis, a krízist pedig a kontrollvesztettség érzése kíséri, hiszen eddigi működésmódunk már nem kielégítő.
V mellett számtalan dolog felett nincs teljes kontrollunk: napi terveink, munkánk, alvás, evés. Ebben a helyzetben sok mindent megteszünk azért, hogy visszaszerezzük a kontroll érzetét: terveket készítünk, elméleteket gyártunk, módszereket alkalmazunk, szabályokat állítunk. Utánanézünk annak, hogy mikortól kell átaludnia az éjszakát a gyereknek, és rácsodálkozunk a különböző szakértők és barátok teljesen eltérő tapasztalataira. Latolgatjuk, hogy kell-e valamit máshogy csinálnunk, és ha igen, mit, és az milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat. Beleolvassuk magunkat a témába: önálló alvás, önmegnyugtatás, esti rutinok, ujjszopás, cumi, hol és hogyan aludjon el.
Mindez persze nem haszontalan elfoglaltság, azt gondolom, hogy érdemes tisztában lenni a különböző nevelési irányzatok jó tanácsaival. Új szempontokat vethetnek fel, irányt mutathatnak, kreatív megoldások felé segíthetnek. De látni kell lenni a fenti elméletgyártás korlátait is. Én például arra kezdek gyanakodni, hogy miközben látszólag V-ről és a gyereknevelésről beszélgetünk, valójában legtöbbször rólunk, szülőkről van szó. A mi bizonytalanságainkról, az új szerepünkkel való ismerkedésről, kontrollvesztésünkről. V köszöni szépen, általában remekül megvan. Egészen addig, míg az állandó elemző gondolkodás el nem kezd megakadályozni bennünket abban, hogy a valóságra figyeljünk: V jelzéseire, arra, hogy éppen mire van szüksége, hogy érzi magát és nem mellesleg arra is, hogy nekünk éppen mire van szükségünk, és mi hogy érezzük magunkat. Így csinálunk egy itt és most önismereti kérdésből a múltba és jövőbe nyúló nevelési eszmefuttatást.
Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy dobjuk ki az elemző gondolkodást az ablakon. Nagyon is van helye az életünkben, különben még mindig egyre vörösödő fejjel ülnék a gép előtt, és próbálnám befejezni a műszaki anyag egyik barokkos körmondatát, miközben N pár méterre tőlem mondókázik V-vel, ahelyett, hogy feltenném a fejhallgatót, és elkezdenék komolyzenét hallgatni, vagy megkeresném azokat az idősávokat a napban, amikor zavartalanul dolgozhatok. Csakhogy az elemző gondolkozásban általában profik vagyunk, mert a hétköznapjainkban nagy szükségünk van rá. Az érzelmeinkkel való helyes bánásmódot azonban a miértek feszegetése és a tervek szövögetése helyett sokszor az segíti leginkább, ha egy pillanatra megállunk, és egyszerű, befogadó figyelemmel ránézünk arra, hogyan is vagyunk. Kontrolvesztetten, feszülten, boldogan.
---------------------------
Felhasznált és ajánlott irodalom:
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2834184/
