Állok a pelenkázóasztal felett, V bömböl, jó érzékkel találta meg azt a tizenöt másodpercet (én kérek elnézést, még csak fehér öves pelenkázó vagyok), amíg a lábát magasba emelve tisztogatom a popsiját úgy, hogy a régi pelenka már, az új pedig még nincs alatta, és épp most pisilte le az összes ruháját, úgyhogy átöltözünk. N rendezte be a pelenkázó környékét, félre hajtott fejjel görnyedek a galéria alatt, miközben Notre Dame-i toronyőr gyanánt turkálok a szemmagasság felett lévő átlátszatlan, szövött kosárban a popsikrém után, amit elfelejtettem előre kikészíteni, nyilván az egész a feleségem hibája. Teljes mellékvágány, de ha ma csak egyetlen videót nézel meg arról, hogy miként hibáztatjuk egymást tök feleslegesen a kapcsolatokban, akkor az ez legyen, jegyezd meg egy életre, hogy „Damn you, Steve!” mert ez a három szó simán megmentheti a házasságodat, elég később megköszönni, én is nagyon hálás vagyok annak, akitől hallottam. Ja, mondtam már, hogy van egy elméletem arról, hogy a gyerekruhákat egyértelműen nők tervezik nőknek, mert ennyi miniatűr patenttel az én finommotorikám egyszerűen képtelen boldogulni? Kábé annyira idegesítő az egész, mint amikor alsó tagozatban gyöngyöt kellett fűzni, és az a rohadt cérna csak nem akart bebújni a lyukba. Tegnap éjszaka egész jól aludtunk, de azért kelünk többször, már túl vagyok kétszer egy óra kutyasétáltatáson, némi mosogatáson, igyekeztem dolgozni is valamennyit, este hét körül van, fáradt vagyok. És hirtelen komolyan felhorgad bennem a gondolat, hogy kellett-e nekünk ez az egész. Meg, hogy ez most már mindig így lesz, egyirányú utca, kötelező haladási irány. Alig egy hete vagyunk itthon.

Az előző bejegyzés hurráoptimista felütés után szeretném elismerni, hogy egy hét alatt is tisztán kirajzolódik számomra, hogy gyereket nevelni néha szívás. Többet meg még inkább, minden tiszteletem a barátaimé, rokonaimé, akik kettő, három, négy gyerekkel nyomják a mindennapokat. És persze, a logisztikai gondokról viszonylag könnyedén beszélünk, hú el kell jutni az iskolába, meg az oviba is, közben a legkisebb beteg, jön a foga, mittomén. Azt már picit nehezebben valljuk be, hogy a gyerekeinkkel kapcsolatban (is) rendszeresen vannak nehéz érzéseink. Frusztrálnak, elbizonytalanítanak, feldühítenek, megkérdőjelezik a tekintélyünket, ellentmondanak vagy csak simán egy hetesen tönkreteszik a negyed órás verejtékes pelenkázás eredményét egy még csak nem is különösebben jól irányzott pisivel.

De mit is kezdünk ezekkel a nehéz érzésekkel? Ahogy magamat figyelgetem, változatos stratégiákat tudok alkalmazni, amikor illetlen indulatok merülnek fel bennem. Van ugye a racionalizálás, amikor megpróbálom lehűteni magam (ez nagyjából olyan, mintha egy darab jégkockát dobnék be a forrásban lévő vízbe), és elmagyarázom magamnak, hogy ez az egész, ami itt épp bennem zajlik, tök irreális, sőt mi több jogtalan, szerencsétlen sarjam semmiről sem tehet, az idősebb legyen a bölcsebb, okos enged, szamár szenved, éssatöbbi. Van az, amikor az egész problémát elhazudom, és azt mondom, nincs itt semmi látnivaló, bár talán kívülről úgy tűnik, hogy a homlokomon az ér vészesen közel van az elpattanáshoz, de valójában az élet móka, kacagás, nem akadunk fenn apróságokon, bírtam én már ki rosszabbat is, az ilyen apró, cseprő dolgok nem bolygatják meg az én állandó zenben lebegő lelkivilágomat. És persze van a legrosszabb, a lelkifurka és az ijedelem, hogy te jó ég (ide most ilyen szépet írtam, gondolatban néha erősebb kifejezést használok), ilyet azért mégse illik érezni, egy hete vagyunk együtt szemem fényével, mégis milyen szar alak az, akiben egyáltalán bármilyen negatív érzelem felmerül az első hónapok rózsaszín vattában úszó tengerében. Jobb napjaimon a fenti stratégiák mindegyikét végigzongorázom egyazon szituációban, meg még találok mellé pár újat is.

De ha igazán szerencsém van, erre az egészre felfigyelek magamban, és eszembe jut egy kötőszó. A Manrézában hallottam, egy szemlélődő lelkigyakorlaton. A kötőszavak nagy előnye, hogy rövidek, gyakran használjuk őket, nem nehéz észben tartani akár az összeset sem. Ott azt tanultam, hogy a meditáció nagyon pontosan rávilágít arra, hogy mi emberek alapvetően a VAGY világában létezünk. Valami vagy igaz vagy nem, egy projekt vagy sikeres vagy nem, egy kísérlet vagy működik vagy nem, tulajdonképpen az elmúlt húsz-harminc év nagy informatikai fejlődése is binárisra nulla-egyekre épült. Mint a mellékelt ábra mutatja, a VAGY-gyal fényes eredményeket érhetünk el a ráció világában, ha azonban érzelmekről, a lelkünkről, a belső világunkról van szó, nem sok jóra számíthatunk tőle. A fenti, érzelmileg megterhelő helyzetekben hihetetlen mennyiségű energiát tudok elpazarolni arra, hogy igyekszem döntésre jutni. Most akkor ez van vagy az van, ezt érzem-e vagy azt, szeretem-e a szegény gyereket vagy sem, jó apa vagyok-e vagy sem, és így tovább. Ezek persze érthető frusztrációink, de amellett, hogy rengeteg energiát áldozunk rájuk, nem sok fogódzót nyújtanak. Saját, korlátozott tapasztalataim szerint a segítséget az jelenti, ha a VAGY-VAGY gondolkodás helyett elsajátítom az ÉS hozzáállását. Ha megbarátkozom az ÉS-sel, nem érzem szükségét, hogy döntsek, válasszak: ezt érzem-e vagy azt. Egyszerűen elismerem és megfigyelem azt, ami épp bennem van, legyen elsőre még oly kellemetlen is beleengednem magam egy pillanatra, mert Mustó Péter szavaival élve „ami van, annak szabad lennie,” és a felszabadult energiát másra fordíthatom. Nevezetesen megnézhetem, hogy ÉS emellett mi van még bennem. Például az, hogy hiába bömböl, milyen cuki V talpa, meg az, hogy milyen hihetetlen, hogy egy hét alatt az esti rutinom legfőbb problémája az lett, hogy miként lehet elkerülni egy teljes szett 56-os babaruha összepisilését, és hogy ez tulajdonképpen jó dolog. Ez nem egy VAGY-VAGY helyzet, az egyik nem írja felül a másikat, köszönik, jól megvannak egymás mellett az ÉS világában, még ha nekem nem is annyira kényelmes. Ha belépek az ÉS világába, tágul a horizontom, jobban megismerem magamat, őszintébben nézek szembe a helyzetemmel, és így jobb esetben arra is maradhat energiám, hogy valódi megoldást keressek a problémámra, például felhívjam a fekete öves pelenkázó bátyámat pisimenedzsmenttel kapcsolatos hasznos tippekért-trükkökért.

És hogy a nehéz érzéseink elhordozása a saját, jól felfogott testi-lelki egészségünk, jóllétünk szempontjain túl miért fontos a gyerekeink szempontjából is, arra hamarosan visszatérek.