Ahogy haladt előre N várandóssága, a szükséges tárgyi feltételek megteremtése mellett igyekeztünk elméleti ismeretekkel is felvértezni magunkat. Miközben olvasgattunk és kaptuk az ajánlásokat, egyre jobban kezdett előttünk felderengeni, hogy hányféleképpen is lehet gondolkozni a gyermeknevelésről, milyen sok különböző alapelv, szabály, módszer és segédeszköz mentén igyekszünk boldog gyermekkort biztosítani az utódainknak. Abban a szerencsés (vagy szerencsétlen) helyzetben voltunk, hogy a legkülönfélébb megközelítésekkel ismerkedhettünk meg, olvasgattuk a napirend nagyasszonya által jegyzett Suttogó titkait, de az igény szerintiség bibliájának számító Szoptatás női művészetét is. Amikor ismerőseinkkel beszélgettünk saját tapasztalataikról és terveikről alapvetően sok bátorítást, nagy szeretet, megértést és őszinte jótanácsot kaptunk, de azt is megtapasztaltuk, hogy nem könnyű valóban nyíltan beszélgetni a gyermeknevelésről. Szerencsére soha nem adódtak komolyabb vitáink, de láttuk, hogy a téma számtalan apró félreértésre, magyarázkodásra, afféle állandó tojáshéjon lépkedésre ad lehetőséget. De miért? Következzék 5 önkényesen választott indok.

1. Előfeltevésekkel és sztereotípiákkal élünk. Felvilágosult társadalmunkban a sztereotípiákra illik némi lenézéssel tekinteni, pedig a sztereotípiák elkerülhetetlenül gondolkodásunk részét képezik, és nem feltétlenül jelentenek előítéletességet. Valóban egyoldalú, sematikus, pusztán a fejünkben létező képekről van szó, de szükségesek, mert gyors és hatékony adatfeldolgozást tesznek lehetővé, segítenek rendszerezni az ismereteinket, és biztonságot adnak. Ha fenntartjuk a lehetőséget arra, hogy új, eddigi tapasztalatainknak akár ellentmondó információkkal is találkozhatunk (egyszerűen szólva: meglepődjünk), nem lesznek belőlük előítéletek. Hadakozni ellenük tök felesleges, mert egész egyszerűen mentálisan képtelenség minden helyzetet, embert és állítást teljesen tiszta lappal értékelni. Már a puszta megjelenésünk előfeltevésekhez vezet, és akkor még el sem kezdtünk beszélni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy tudatában vagyunk annak, milyen előfeltevések élnek bennünk, és igyekszünk megőrizni a nyitottságunkat. Ezt a pontot szerintem mindenki könnyedén fel tudja tölteni saját élményekkel, mert egy-egy nevelési elv vagy alkalmazott módszer hallatán, hajlamosak vagyunk átfogó képet festeni magunkban az adott család teljes nevelési kultúrájáról. És miközben előfeltevésekkel élünk, tartunk attól is, hogy vajon rólunk milyen előfeltevések alakulnak ki. Pedig nyilván tudjuk és az őszinte beszélgetésekben tapasztaljuk is, hogy az emberi kapcsolatok, a szülő-gyerek viszonyok ennél mindig bonyolultabbak, és minden család egyedi kultúra szerint működik. Az egyébként, hogy a nevelési elveket és módszereket szerintem miért nem érdemes ideológiává emelni, és milyen hasznai és korlátai vannak a könyvből nevelésnek (amit amúgy a tapasztalataim szerint senki nem csinál), megér majd egy külön posztot, de mindent a maga idején.
2. Általános érvényűnek tekintjük a saját, eddigi tapasztalatunkat. Az egyes pont édestestvére, újfent abszolút általános, érthető gondolkodási séma. A gyereknevelésről vannak saját, erős, minket mélyen érintő tapasztalataink (lásd 5. pont), és ha érzelmileg ennyire be vagyunk vonódva valamibe, akkor alapvetően nehéz azt mondani, hogy „oké, én ezt így éltem meg, bennünk-nekünk egy így működött, és neked lehet teljesen más tapasztalatod.” Az ilyen szituációkban nehéz kilátni a saját élményünk mögül, és hajlamosak vagyunk szelektálni a minket igazoló információkat, a többit pedig figyelmen kívül hagyjuk. A hordozókendőt például az első héttől kezdve örömmel használjuk, amíg N napközben sziesztázik, V szuszog rajtam, „ez egy ilyen gyerek,” mondtam magamnak, tegnap viszont meglepődve nyugtáztuk, hogy a babakocsiban is hatalmasat tud horpasztani a friss levegőn.
3. Mumusokat gyártunk. A gyereknevelésben számtalan tudományosan megalapozatlan mumussal találkozunk. Ha mindig reagálsz a síró gyerekre, felnőtt korára bunkó akarnok lesz belőle, de ha külön kiságyban altatod, soha nem tud majd szeretni. Tök érdekes saját magamon figyelni, hogy bár pontosan tudom, hogy a kötődés sokkal bonyolultabb (vagy bizonyos szempontból egyszerűbb) dolog annál, hogy módszerek közé lehessen szorítani, attól még tisztességes első gyerekes, friss szülőként hajlamos vagyok mérlegre tenni minden egyes megoldásunkat ebből a szempontból. Ha rajtakapom magam, igyekszem elmosolyodni, és legyinteni.
4. A legjobbat akarjuk a gyermekeinknek és a szeretteinknek. Hát ebben aztán végképp nincs újdonság, de azért nem árt tudatosítani magunkban, hogy arról próbálunk dönteni, hogy mi a legjobb az utódunknak, akihez evolúciósan és érzelmileg hihetetlen mértékben kötődünk. Talán nem meglepő, ha mindez az érzelmek széles skáláját mozgatja meg bennünk. Azt viszont nem árt mantrázni magunknak, hogy a velünk szemben álló, az aktuális kérdésben talán homlokegyenest ellentétes álláspontra helyezkedő szülő ezzel ugyanígy van. És akkor V-t még nem küldtük iskolába, ahol majd kap egy objektív értékelést, hogy matekból nem túl ügyes, meg egyfolytában zavarja az órát a csacsogásával (éljenek a nemi sztereotípiák, lehet, hogy megrémülök majd húsz év múlva, amikor egy szűkszavú atomfizikus lesz belőle).
5. Mélyen érinti a saját identitásunkat. A végére hagytam ezt az önismereti nagyágyút, mert az emberi kapcsolatainkban nem csak az a kérdés, hogy kicsoda a másik, hanem (sőt!) az is, hogy ki vagyok én. A gyereknevelésről szeretünk elsősorban a baba szempontjából gondolkodni (szeret a hordozóban lenni, este lehetetlen elaltatni, pont akkor sír, amikor vacsoráznék, reggel meg egy kis angyal), arról meg hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy az örömeink és a problémáink rólunk magunkról is sokat elárulnak. Ráadásul minden egyes babaügyünk a saját identitásunkról mond valamit, a nevelési problémáink és meggyőződéseink szülőként, anyaként, apaként (emberként) tesznek mérlegre minket. Alkalmas vagyok-e vagy alkalmatlan, elég jó szülő vagyok-e, meg tudom-e adni neki, ami kell, miben tart tükröt nekem a gyerekem, miben hasonlítunk és miben különbözünk. Ezek nagyon nehéz kérdések, nem csoda, hogy egy „elméleti” nevelési vitában védjük a sajátunkat, könnyen találva vagy bántva érezzük magunkat, pedig lehetséges, hogy egyszerűen csak rosszul érkezett meg hozzánk egy jó szándékkal indított mondat.

Lezárásként szeretnék három gyors javaslatot tenni, amelyek a tapasztalataim szerint segítik, hogy jól tudjunk a gyereknevelésről beszélgetni. Szerencsések vagyunk, mindegyik ponthoz számtalan szép, személyes élményt tudnék sorolni, ahol megértve éreztük magunkat, és így mi is könnyebben értettük meg a másikat.

1. Empatikus figyelem. Carl Rogers nyomán. Amikor valaki a saját történetét meséli, igyekszem nála maradni. Nem rögtön továbbugrani az értékelésre, ítélkezésre, hogy mit fogok majd válaszolni, mi a megoldás. Marha nehéz, nem is szokott túl jól menni, de azt gondolom, hogy a próbálkozásnak is légkörformáló ereje van. Közben figyelem magamat is, hogy mi zajlik, mozdul bennem, mert ez is visszahúz az itt és mostba. Nem okoskodni, tanácsot adni, még csak nem is kérdezni, érdeklődve figyelni.
2. Énközlések, sharing. A pszichodráma nyomán. Ha hallgattam, mondhatom a magamét. De csak a magamét. Ami bennem mozdult, az emléket, ami felébredt, a saját élményemet. Ha nekem jogom van a magaméhoz, az azt is jelenti, hogy neked is jogod van a sajátodhoz. Tiszteletben tudjuk tartani egymásét, és ez felszabadító, segíti a találkozást.
3. És. Hé, ez már volt! De nem csak az érzésekkel működik. A fentiek alapján azt gondolom, hogy nem mindig kell abban az üzemmódban működnünk, hogy egymással (látszólag) ellentétes álláspontok, vélemények és értékek között válasszunk. Ezek sokszor szépen megvannak egymás mellet, és ha nem a hadakozással vagyok elfoglalva, megláthatok valami nagyobb egészet.