V pár perccel ezelőtt született meg. Volt némi riadalom, hosszú volt az utolsó szakasz, nehezen sírt fel, rögtön elvitték az orvosok, aztán teli torkából elkezdett zokogni. A szülőszobán voltunk vagy tízen a végén, mindenki elmosolyodott, én nem gondoltam, hogy így lehet örülni gyereksírásnak. Odatették N-re negyed órára, aztán elvitték lemérni, V közben vigasztalhatatlanul sírt tovább, én kicsit tanácstalanul üldögéltem az ágy mellett, mindenki el volt foglalva valami fontossal, sürögtek-forogtam körülöttem. A mérések után bebugyolálták egy nagy takaróba, és a kezembe nyomták ezt a puha és nagyon hangos csomagot annyi instrukcióval, hogy „beszéljen hozzá, apuka.” Apuka, az kicsoda, ja, én. Mindig azt hittem, hogy bizonytalan leszek majd a gyereksírástól, mi van, ha nem tudom kitalálni, mi a baj, férfi vagyok, illenék megszerelni a problémát, hasonlók. Most meg csak néztem V-t, még ott háborgott bennem ez az egész vad, leírhatatlan szülésélmény, és arra gondoltam, milyen szívás megszületni, nem csoda, hogy sírsz, kislányom. Valami ilyesmit motyogtam neki, és V lassan megnyugodott a karomban, befészkelt a takaróba, és elaludt.

Egy hét telt el, itthon vannak a lányok, a szoptatási tanácsadóval beszélgetünk a kétségeinkről. Azt fejtegeti, hogy mennyi minden változik az első hónapokban, ez most talán az ismerkedés időszaka, szokjuk egymást. Ha felsír, próbáljuk kitalálni, hogy mi baja lehet, persze, hogy nem megy rögtön, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy törekszünk, próbálkozunk. És ha épp nem tudunk rájönni, semmi gond, mert a szoptatás nem csak étkezés, beindítja a hormontermelést a mamában és a babában is, fájdalomcsillapító, nyugtató.

Legutóbb ott fejeztem be, hogy a nehéz érzéseink tartalmazása nem csak saját magunk, hanem gyermekeink szempontjából is fontos. Méghozzá azért, mert a csecsemők (mint minden mást), ezt is tőlünk tanulják, sőt rá is vannak szorulva a segítségünkre, mert jó ideig nem rendelkeznek a saját érzelmeik kezeléséhez szükséges készségekkel és kapacitásokkal.

Daniel Stern és Donald Winnicott neve megkerülhetetlen, ha az anya-gyermek kapcsolat érzelemszabályozó oldaláról beszélünk. Az ő munkásságuk nyomán beszélünk a tükrözésről, amikor az édesanya befogadja a gyermeke (általában szélsőséges) jelzéseit, azokat értelmezi, majd valamilyen emészthető formában visszaadja őket neki. Ha élénkíteni akarja csemetéjét felhangolja, ha nyugtatni akarja, lehangolja a jelzéseket. Mindeközben megtartja a gyermekét, a szónak nem csak a fizikai értelmében, hanem abból a szempontból is, hogy ezeket a szélsőséges érzelmeket képes tartalmazni, elbírni, elhordozni, anélkül, hogy ő maga is annyira kiborulna, mint gyermeke (legalább míg át nem adja a bömbölő utódot az apjának). Ezt nevezik szép tükörfordítással anyai konténerfunkciónak.

Arról, hogy ez az egész tükrözés ügy mennyire fontos, végeztek egy elég izgalmas kísérletet, still face experiment néven fut. Eredetileg édesanya-baba párosokat vontak be, de ha már apablog, megtaláltam férfiváltozatban is, bizonyítván, hogy azért ránk is számítanak a gyerekeink. Az eredeti és ez is megtalálható Youtube-on, mutatom az utóbbit:

A síró gyerekek láttán elkezdett nyomasztani a felelősség? Akkor két jó hírem is van: az első, hogy a szülők többsége mindezt ösztönösen csinálja. Amikor pelenkázás közben angyali nyugalommal igyekszem gügyögni a világ igazságtalanságán felháborodottan ordító V-nek, és az esti lefekvéshez lehalkítjuk a hangunkat, akkor pontosan ezzel próbálkozunk. Az élénkítésre az elmúlt másfél hétben még nem mutatkozott nagy igény a világot morcos hörcsögfejjel időnként akár 5-6 percig is hunyorogva szemlélő csemetémtől, de alig várom, hogy eljöjjön a játszóteres marhulások ideje. Ha L-t, a kutyát be tudom úgy hülyíteni, hogy a 6 éves 30 kilós vadászkutya bakkecskeként ugrálja körbe a kertet, biztos menni fog V-vel is.

A másik jó hír, hogy szabad, sőt kell is hibázni. Időnként tanácstalanul állunk V felett, hogy most éhes, bennragadt egy puki vagy a pelenkájában termett valami, esetleg a szoba feng-shuija nem nyerte el a tetszését, és bizony vannak olyan napok, amikor egyszerűen általános világfájdalom telepszik a másfél hetesre, és hiába húzunk ki mindent a listáról, csak nem javul a helyzet. Az élet realitásához tartozik, hogy a szülők nem tükröznek mindig megfelelően, a baba igényei a legjobb szándékunk ellenére sem tudnak azonnal kielégülni, és egyáltalán a fel- és lehangolás során akarva is eltúlzott reakciókat adunk. Ezekből baba számára szép lassan feldereng, hogy ő és a világ nem pont ugyanaz, és belevág a szeparációnak nevezett nagy kalandba, amelynek célja a külvilág meghódítása, kezdve a pöttyös labdával a szoba túlsó végében, egészen a Holdra szállásig.

Szóval ebből az egész elméletből következik számomra valami nagyon megnyugtató: nem az a feladatunk, hogy tökéletes szülőként mindentől megóvjuk gyermekeinket. Bőven elég, ha Winnicott megfogalmazásával élve elég jó anyák/szülők vagyunk, akik a saját példájukkal tanítják meg a gyerekeiknek, hogy a nehéz érzéseket, az élet realitásait kikerülni nem lehet, de elhordozni nagyon is érdemes. Így – ahogy a szülésfelkészítőn mondták nekünk – a tökéletesen formás, de a világban életképtelen, búra alatt nevelgetett rózsa helyett kapunk egy talán kicsit ütött-kopott, de annál életrevalóbb vackort.

---------------------------

Felhasznált és ajánlott irodalom:
http://changingminds.org/disciplines/psychoanalysis/concepts/good-enough_mother.htm
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4262588/
https://www.canr.msu.edu/news/self-regulation-for-infants-and-toddlers
http://www.eccpct.com/Resources/Child/Tips-for-Tots/Help-Young-Children-Regulate-Their-Emotions/