Hogy vagyunk? Nehéz válaszolni erre a kérdésre, mert a felszínen nem történik sok minden. Telnek a hétköznapjaink az evés-böfiztetés-alvás Bermuda-háromszögében. Fáradtak vagyunk, keveset alszunk, N-nek nem könnyű a szoptatás, nekem nem könnyű egyszerre dolgozni és otthon is segíteni. Sok egyszerű, apró örömünk van. Ahogy V a kezemben az ujjával matatja a karomat félálomban. Ahogy jóllakottan mosolyog N ölében félálomban. Lényegében bármikor, amikor félálomban van. Mindeközben sokat beszélgetünk, ismerkedünk V-vel és az új szerepeinkkel. Próbáltam összeszedni a gyermekágy és az újszülöttek gondozása körüli gondolatainkat, és arra jutottam, hogy a címben is szereplő három R köré csoportosíthatók. Rigmusok, ritmusok, rítusok. Van egy negyedik is, a Rendszerek, ez igazából a legfontosabb, csak elrontotta volna a címet, úgyhogy feláldoztam a tartalmat a stílus oltárán, ilyen hely ez az internet.

Ahogy haladt előre N várandóssága, a szükséges tárgyi feltételek megteremtése mellett igyekeztünk elméleti ismeretekkel is felvértezni magunkat. Miközben olvasgattunk és kaptuk az ajánlásokat, egyre jobban kezdett előttünk felderengeni, hogy hányféleképpen is lehet gondolkozni a gyermeknevelésről, milyen sok különböző alapelv, szabály, módszer és segédeszköz mentén igyekszünk boldog gyermekkort biztosítani az utódainknak. Abban a szerencsés (vagy szerencsétlen) helyzetben voltunk, hogy a legkülönfélébb megközelítésekkel ismerkedhettünk meg, olvasgattuk a napirend nagyasszonya által jegyzett Suttogó titkait, de az igény szerintiség bibliájának számító Szoptatás női művészetét is. Amikor ismerőseinkkel beszélgettünk saját tapasztalataikról és terveikről alapvetően sok bátorítást, nagy szeretet, megértést és őszinte jótanácsot kaptunk, de azt is megtapasztaltuk, hogy nem könnyű valóban nyíltan beszélgetni a gyermeknevelésről. Szerencsére soha nem adódtak komolyabb vitáink, de láttuk, hogy a téma számtalan apró félreértésre, magyarázkodásra, afféle állandó tojáshéjon lépkedésre ad lehetőséget. De miért? Következzék 5 önkényesen választott indok.

V pár perccel ezelőtt született meg. Volt némi riadalom, hosszú volt az utolsó szakasz, nehezen sírt fel, rögtön elvitték az orvosok, aztán teli torkából elkezdett zokogni. A szülőszobán voltunk vagy tízen a végén, mindenki elmosolyodott, én nem gondoltam, hogy így lehet örülni gyereksírásnak. Odatették N-re negyed órára, aztán elvitték lemérni, V közben vigasztalhatatlanul sírt tovább, én kicsit tanácstalanul üldögéltem az ágy mellett, mindenki el volt foglalva valami fontossal, sürögtek-forogtam körülöttem. A mérések után bebugyolálták egy nagy takaróba, és a kezembe nyomták ezt a puha és nagyon hangos csomagot annyi instrukcióval, hogy „beszéljen hozzá, apuka.” Apuka, az kicsoda, ja, én. Mindig azt hittem, hogy bizonytalan leszek majd a gyereksírástól, mi van, ha nem tudom kitalálni, mi a baj, férfi vagyok, illenék megszerelni a problémát, hasonlók. Most meg csak néztem V-t, még ott háborgott bennem ez az egész vad, leírhatatlan szülésélmény, és arra gondoltam, milyen szívás megszületni, nem csoda, hogy sírsz, kislányom. Valami ilyesmit motyogtam neki, és V lassan megnyugodott a karomban, befészkelt a takaróba, és elaludt.

Állok a pelenkázóasztal felett, V bömböl, jó érzékkel találta meg azt a tizenöt másodpercet (én kérek elnézést, még csak fehér öves pelenkázó vagyok), amíg a lábát magasba emelve tisztogatom a popsiját úgy, hogy a régi pelenka már, az új pedig még nincs alatta, és épp most pisilte le az összes ruháját, úgyhogy átöltözünk. N rendezte be a pelenkázó környékét, félre hajtott fejjel görnyedek a galéria alatt, miközben Notre Dame-i toronyőr gyanánt turkálok a szemmagasság felett lévő átlátszatlan, szövött kosárban a popsikrém után, amit elfelejtettem előre kikészíteni, nyilván az egész a feleségem hibája. Teljes mellékvágány, de ha ma csak egyetlen videót nézel meg arról, hogy miként hibáztatjuk egymást tök feleslegesen a kapcsolatokban, akkor az ez legyen, jegyezd meg egy életre, hogy „Damn you, Steve!” mert ez a három szó simán megmentheti a házasságodat, elég később megköszönni, én is nagyon hálás vagyok annak, akitől hallottam. Ja, mondtam már, hogy van egy elméletem arról, hogy a gyerekruhákat egyértelműen nők tervezik nőknek, mert ennyi miniatűr patenttel az én finommotorikám egyszerűen képtelen boldogulni? Kábé annyira idegesítő az egész, mint amikor alsó tagozatban gyöngyöt kellett fűzni, és az a rohadt cérna csak nem akart bebújni a lyukba. Tegnap éjszaka egész jól aludtunk, de azért kelünk többször, már túl vagyok kétszer egy óra kutyasétáltatáson, némi mosogatáson, igyekeztem dolgozni is valamennyit, este hét körül van, fáradt vagyok. És hirtelen komolyan felhorgad bennem a gondolat, hogy kellett-e nekünk ez az egész. Meg, hogy ez most már mindig így lesz, egyirányú utca, kötelező haladási irány. Alig egy hete vagyunk itthon.

Egy hete született meg a kislányom, V. A feleségem, N még a kórházban volt vele pár napot, én pedig a koronavírus miatt nem látogathattam őket, így ezt az időszakot fotókon tengődve kellet kihúznom. A babafotókkal való eddigi viszonyom meglehetősen szürkének mondható. Ahogy a baráti társaságunkban és rokonságunkban sorra születtek a kisbabák, a büszke szülők örömmel mutogatták a kórházi kiságyban készült ezernyi felvételt, én pedig igyekeztem udvariasan bólogatni, és megdicsérni a jobban sikerült képeket, de alapvetően nem hozott igazán lázba a dolog. Bocs, tényleg cuki az orra, meg jajakiskezénaköröm, de alkalmatlan vagyok arra, hogy belelássak bárkit is a felmenők közül a pár órája született vöröses-lilás, csúcsfejű kis jövevénybe, és különben is minek harminc képet csinálni, amikor abban a pár órában nem várható különösebb növekedési ugrás. Persze sarkítok, értem én a szülői büszkeséget, csak nem nagyon tudtam osztozni benne. Most meg nézegettem V-ről a képeket, és azon kapom magam, hogy kissé bárgyú vigyor ül ki az arcomra, és valami fura érzés motoszkál bennem, felsejlik, hogy mit értenek azon, hogy a lányos apák szerelmesek a gyerekükbe. Itt fogtam először gyanút.